100 NAP. AZ IGAZMONDÓ. VAGY MÉGSEM.

                Augusztus 11-én nevezték ki a szerbiai kormányt. Mazochista vagyok, ezért végignéztem Vučić kormányfő ömlengését az elmúlt 100 napról. Valakinek kettőnk közül gond van az agyával. Mivel ő tökéletes, ezért csak én lehetek a hülye.

        Őrültségem bizonyítja, hogy megnéztem a Pink TV reggeli műsorában való szereplését, majd ez nem volt elég, a sajtótájékoztatóját is követtem, hogy meggyőződjek róla, jól látok, hallok-e.

        Hogy lebiggyesztett szájjal sikeresnek ítélte a megválasztása óta eltelt száz napot, ebben nem is kételkedtem. Csak nem mondhatja, hogy egyre rosszabbul élünk… Röpködtek a milliárd eurók, a szufficitek, a deficitek, dicsérte a minisztereit, akik szorgalmasan dolgoztak… Hogy micsoda energiát fektettek be abba, hogy nekünk jó legyen… Egy elfogult anyuka nem dicséri ennyire a gyerekét…

        Büszke, hogy autópálya szakaszt adtak át. Igaz, hogy nincs két hete, hogy átadták a Ljig és Preljina közötti utat, de már sikerült ellopni róla 2 kilométernyi kerítést és vagy 20 aknafedelet. Ha nem lenne tragikus a kamionos utazása, még nevetnék is rajta kínomban. Csak csöndben jegyzem meg, hogy nem kötötte le magát... Gondolom, nem kellett 5000 dináros büntetést fizetnie. 

        Büszke, hogy gyárakat adtak át. Szerbia történetében még soha nem nyílt ennyi gyár. Több ezer munkásnak biztosítottak megélhetést. Ez a mondata visszatérő motívum, ugyanis nagyon gyakran hangsúlyozza, hogy Szerbia történetében még soha nem volt ilyen jó. Úgy megrángatnám a nyakkendőjét, hogy elmondjam neki, én igenis éltem már jobban. Mielőtt ő színre lépett volna.

        Büszke arra, hogy soha nem látott mértékben fejlődött az építőipar, a kiskereskedelem, a mezőgazdasági termelőknek egyre jobb. Kérdezze csak meg a földműveseket, hogy mi erről a véleményük…

        Büszke, hogy működik az e-baba rendszer. Ha valaki még nem hallott volna róla, ez azt jelenti, hogy 15 perc alatt bejelenthetjük interneten keresztül a megszületett gyerekünket. Juppi! És működik az a rendszer is, hogy sorban állás nélkül szerezhetünk elektronikus betegkönyvet. Már aki tudja használni a rendszert.

        Büszke arra, hogy soha nem volt még ilyen erős a katonaságunk. Egyre komolyabb fegyverkészlettel rendelkezünk, és most már egyre inkább tisztában vannak a világ országai azzal, hogy Szerbia integritását nem lehet veszélyeztetni. Semmit nem bír velünk Amerika, Oroszország, de még Észak-Korea sem. Gondoljunk csak bele…

        Büszke arra, hogy 44 helyet léptünk előre a Világbank Doing listáján. A világ legjobb országai között vannak eredményeink. Ezt sem tudom, miért jó nekem. Nem voltam rest, utánanéztem. A 47. helyen állunk. A környező országok mind előttünk vannak.

        Büszke, hogy csökkent a költségvetési hiány.

        Büszke arra, hogy csökkent a munkanélküliség. Hogy a francba ne csökkent volna, ha mindenki, aki tehette külföldön keresi a boldogulását. Még a nyugdíjas asszonyok is Németországban ápolják a betegeket, hogy az unokáikat iskoláztassák. Hogy segítsenek a minimális fizetést kapó gyermekeiknek.

        Büszke, hogy a bruttó hazai termék 2,7 százalékkal növekedett, de jövőre akár 3,5 százalékos is lehet! Az meg az én bajom, hogy ebből semmit nem érzékelek.

        Büszke arra, hogy 2016-ban az infláció 1 vagy 1,5%-os. Azzal a cinikus mondatával kicsit emelt a vérnyomásomon, hogy még mondja valaki, hogy emelkednek az árak… Nem, drága kormányfő, nem emelkednek az árak. Csak a benzin, a hús, a cukor, a villanyáram, a hús meg még pár apróság ára emelkedett. Januártól meg a kávé, cigi, alkoholos italok árai emelkednek. De hát ezek luxuscikkek, meg különben is 2017 januárjától lesznek drágábbak… Ezek után meg elkezdte dicsérgeti Jorgovanka Tabakovićot, a Nemzeti Bank elnökét, hogy neki köszönhető mindez a fantasztikus eredmény. Tojnék én is magasról az inflációra, ha a havi fizetésem több mint 550 ezer dinár lenne, mint Jorgovankának… Én egy év alatt nem keresek ennyit…

        Büszke, hogy milyen jó viszonyokat ápolunk a külföldi országokkal. Hogy Szerbia a környék stabilitásának oszlopa. Oppá… Továbbra is szeretnénk csatlakozni az Európai Unióhoz, de jóban maradunk orosz és kínai barátainkkal is. Soha nem voltunk még ilyen szoros kapcsolatban Albániával.

        Büszke, hogy lassan megszűnik a korrupció. Az, hogy tegnap zsebbe fizettem a rendőrnek, mert nem égett a lámpám az autón, az nem ide tartozik. Az még az a kis korrupció, ami megmaradt.

        Büszke, hogy folytatódik a szervezett bűnözés elleni harc. 335 ügyet oldottak meg. Gratulált is Nebojša Stefanović belügyminiszter barátjának. Az, hogy napi szinten lelőnek valakit, mindig olyan embert, akinek már elég vastag rendőrségi dossziéja van, és szabadlábon futkos, az nem gond. A 90-es években nem voltak ilyen alvilági leszámolások. Szerbia biztonságos ország, mondta, és nem szakadt le a tv-stúdió plafonja. Az, hogy világos nappal Újvidéken meglőttek egy lányt, hogy még mindig nem találták meg, ki ölte meg délután fél 4-kor Jelena Marjanovićot, hogy ki hagyott fegyvereket, robbanóanyagokat Vučić apjának háza mellett, hogy hány felderítetlen bűneset van, ez is a biztonság kategóriájába tartozik.

        Vannak ám céljai is! Szeretné csökkenteni az államháztartási hiányt és a GDP 70,8 százalékát kitevő államadósságot. Bármit jelentsen is ez. Gondolom, Maris nénit nem hatja meg. Biztosan boldog, hogy 400 dinárral több nyugdíjat kap majd egyszer, és örül, hogy megérkezett a több ezer dináros lecsapolási díj számlája és a házadóé is. Mert Szerbiában egyre jobban élünk. Céljai között szerepel még több száz kilométer autópálya, új kórházak, iskolák építése, jobb oktatási és egészségügyi rendszer, több befektetés a sportba és a kultúrába, modernebb mezőgazdaság, elégedettebb földműves.

        Kicsit aggódik, hogy emelkedik a dollár árfolyama, de majd csak lesz valami.

        Azt mondja Vučić, hogy jó úton haladunk. Egyre jobb úton. A teljes elnincstelenedés felé. Egyre nagyobb a szegénység, egyre nehezebben élnek az emberek. A fizetések csökkentek.

        És hogy én mire vagyok büszke? Büszke vagyok, hogy még ép ésszel ezt végig tudom hallgatni. Napi szinten. És hogy még élek. Túlélek. És hogy szemrebbenés nélkül hallgatom a hazugságokat. Szeretem Szerbiát, de úgy érzem, Szerbia nem szeret engem. 

Az írás megjelent a Délhír portálon is: Délhír portál

A NYELVEK

        Kevés országban van olyan, hogy a gyerekek már általános iskolában négy nyelvet tanulhatnak. Egy magyar anyanyelvű kisdiák már első osztályban az anyanyelvén kívül megismerkedik a szerbbel, mint környezetnyelvvel, és legtöbbször az angollal, mint idegen nyelvvel.  Utóbbi iskolánként változik, lehet német, francia, olasz, orosz is. Ötödiktől pedig a már meglévőek mellett bekerül az órarendbe a második idegen nyelv is, ami szintén iskolánként változik, de legtöbb helyen a németről van szó.

        A nyelvek tanulása folytatódik a középiskolában, majd az egyetemen is.

        Valami hiba van a rendszerben. Az oktatásügyben dolgozók „tálcán” kínálják a nyelvek tanulását, ingyen, nem kell hozzá különóra, de valljuk be, nem sokan ismerünk olyan embert a környezetünkben, aki 4 nyelven beszélne. Egy középiskolát végzett fiatal 12 évig tanult magyarul, szerbül, angolul, meg 8 évig németül. Nem mondom, hogy eladhatják külföldön, de nem sok épkézláb mondatot tud összehozni. Most a nagy átlagról beszélek. Valahol ez nagyon szomorú.

        Kezdjük az anyanyelvvel. Régen édesanya-nyelvnek nevezték. Ma már sokan édes anyanyelvként emlegetik. Mindenki tudja, hogy azt a nyelvet nevezzük anyanyelvnek, melyet szüleinktől tanultunk, amelyet a mindennapi életben használunk, amelyen a gondolatainkat a legkönnyebben kifejezzük. A nyelvet, amellyel azonosulunk. A nyelvet, amelyen álmodunk. Nagyon fontos, hogy gyermekek az anyanyelvükön tanulhassanak, hiszen már számtalan felmérést készítettek, és mind azt bizonyítja, hogy a gyermek a saját anyanyelvén tudja elsajátítani a legkönnyebben az ismereteket. A közösség fennmaradása szempontjából is fontos, hogy a magyar identitást a magyar iskolákban adják tovább. Anyanyelvünk megőrzése tőlünk függ. Tőlünk függ, hogy olvasunk-e magyar sajtót, nézünk-e magyar adásokat, hallgatunk-e magyar rádióműsorokat. Hivatalosan használhatjuk anyanyelvünket a bíróságon, jogunk van rá. Jogunk van magyarul tanulni, az egyetemeken magyarul felvételizni. Sokan ezért mennek magyarországi egyetemekre, mert úgy érzik, hogy szerb nyelven nem lennének képesek befejezni az iskolát, anyanyelvükön sokkal jobban haladnak. Nem kellene, hogy sérelem, megkülönböztetés érjen bennünket azért, mert magyarnak valljuk magunkat. Nem kellene, néha mégis ér.

        Sokkal jobban felértékelődött a magyar nyelv Szerbiában a magyar állampolgárság bevezetése óta. Azok is elkezdtek magyarul tanulni, akik eddig ezt nem tartották fontosnak. Akiket kiskorukban nem tanított meg a nagymamájuk. Mert könnyebb volt szerbül beszélni a gyerekkel. Mekkorát vétettek akkor… Most meg kell az útlevél, hogy külföldre menjen dolgozni… Szenvednek a legszebb, a kínai után a legnehezebb nyelvvel… Az ö, ő, ü, ű kimondásával…

        A tanító nénik, magyar szakosok éjszakába nyúlóan javítják a gyerekek helyesírási hibáit. Milliószor elmondják, hogy a lesz szót egy sz-szel írjuk. Az egyet meg egy gyével. A hülyét meg ly-nal. Hogy különbség van a kelet, kellett és kellet között. Vagy a mellett és mellet között. Hogy a múlt idő jele a –t, -tt. Hogy a mondatot nagy kezdőbetűvel kezdjük. Van írásjel is a mondat végén. Még sincs nagy foganatja. Elég, ha csak végignézünk a facebook kiírásokat. Van minden, mint karácsonykor. Most nem az idősebb generáció helyesírásáról beszélek, hanem a tizenévesekéről. Igénytelenül írnak, sokszor trágár szavakat használnak, a helyesírásuk katasztrofális egyeseknek. Ők azok, akik szeretnek mindenhez hozzászólni, szeretnek írni, de nem tudnak. Pedig van már helyesírás ellenőrző program, gondolkodni sem kell sokat, aláhúzza a helytelenül írt szavakat. És nem sokáig tart letölteni a magyar billentyűzetet sem…

        Az angol nyelvet értik és beszélik a legtöbben az anyanyelv mellett. Hogy miért? Angol zenét hallgatnak, sok játék csak ezen a nyelven elérhető, feliratos filmeket néznek, hallják az angol szöveget. Meg valahol ez érdekli őket a legjobban. A világnyelv. A tehetősebb szülők különórára küldik a gyereküket. Fizetnek érte rendesen, hiszen nem olcsó a 45 perces okítás. Már az ovisok is külön angolra járnak, ez folytatódik a későbbiekben is. Nem hiszem, hogy valaki is készített volna kimutatást, de szerintem a matematika mellett angol különórára járnak a legtöbben.

        Az utóbbi pár évben megnőtt a németet tanulók aránya is. Hányan fogják a fejüket, hogy miért is nem figyeltek jobban oda az iskolában, miért is nem tanulták meg időben az egészet… Sokan mentek vagy mennének ki Ausztriába, Németországba dolgozni, és a munkaadók legalább minimális nyelvtudást követelnek. Némettanár barátnőmmel alig tudunk egyeztetni kávézás ügyben, mert sosem ér rá, minden perce foglalt, reggeltől estig felnőtteknek magyarázza a derdiedast.

        Ami számomra a legérdekesebb, hogy a szerb nyelvvel hadilábon állnak a fiatalok és az idősek egyaránt. Az utóbbi évtizedekben jelentősen megváltozott a falvak, városok nemzetiségi összetétele. Régen, sok „tiszta” magyar falu volt, és sehol sem volt szükség a szerb nyelv használatára. Sem a postán, sem az orvosnál, sem a boltban, sem az iskolában. Mindenhol megértettek bennünket. A férfiak a katonaság ideje alatt tanultak meg szerbül. Ma már nincsenek színmagyar falvak, az orvos, a postai alkalmazott, a kataszter munkatársa sem érti a mi anyanyelvünket. Hiába van jogunk, ez a gyakorlatban nem mindig működik.

        Olyan helyeken, ahol még játszanak a gyerekek az utcán, és a szomszédban más nemzetiségűek is vannak, sokkal könnyebben megy a nyelvtanulás. Játék közben magukba szívják a környezet nyelvét. Az iskolában tanulnak a legkevesebbet. A szerb, mint környezetnyelv tanítása nem hatékony. Az olvasókönyvük tele van nehezebbnél nehezebb szövegekkel. Aki írta, szerkesztette még nem látott olyan tizenévest, aki nem beszéli a szerb nyelvet. Aki nem érti, hogy vannak olyan diákok, akiknek a tanórákon kívül nincs lehetősége megszólalni szerbül. Az olvasmányok nyelvezete archaikus, semmi gyermekközpontúság nincs benne. A házi feladatokat általában a szülők oldják meg. Én is gyártottam kilószámra. Azután a fiamnak lett egy szerb anyanyelvű barátnője, és mire képes a szerelem, megtanulta a nyelvet. A székmelegítős diákok boldogulnak a legjobban. Ők bemagolják a kérdésekre a választ, ezt tökéletesen leírják a dolgozatban, és már ötöst is kaptak. Az, hogy a boltban nem tudnak egy kenyeret sem kérni szerbül helyesen, az nem tartozik a tananyaghoz. Vagy hogy még egy buszjegyet sem tudnak venni középiskolásként.  Sokan meg sem mernek szólalni szerbül, mert félnek, hogy hibásan fejezik ki magukat. Ez az idősebb generációra is vonatkozik, pedig nagyon lényeges lenne, hogy beszéljenek, mert csak így fejleszthetik tudásukat. Olvassanak, barátkozzanak… Több fiataltól hallottam, hogy nem is érdekli a szerb nyelv, nem is akarja megtanulni. Ezen a hozzáállásukon is változtatni kellene, ha Szerbiában szeretnének élni és dolgozni. Szerintem bárhol is élünk, ismernünk kell az állam nyelvét. Ha Izbirigiszben izbirigiszül beszélnek, akkor azt.

        A Magyar Nemzeti Tanács igyekszik segíteni. Már évek óta. Ilyen stratégia, meg olyan stratégia. A könyvek még mindig a régiek. Figyelemmel kísérem, hogy mi történik az ügyben. A pedagógusok már több helyen elmondták, hogy a beszédközpontúságra kell helyezni a hangsúlyt, a szókincset kell bővíteni.  Bele kell vinni a tanításba azokat a módszereket, amelyeket az idegen nyelv tanításánál alkalmaznak, mégpedig nagyon sikeresen.

        A szerbiai oktatási minisztérium létrehozott egy munkacsoportot, amely a szerb, mint környezetnyelv tantárgyra egy új tanmenet dolgoz ki, tankönyv is készül majd minden osztályra. Alapszint, középszint és haladószinten fognak standardokat kidolgozni. Homogén környezetből származó fiataloknak kell teljesíteni alapszinten (Magyarkanizsa, Zenta), középszinten nem homogén környezetben élő fiataloknak (Nagykikinda, Nagybecskerek, Újvidék), harmadik csoportba pedig azok a családok tartoznak, amelyek a legközelebb állnak a szerbhez, és valójában anyanyelvi szinten beszélik (horvátok, szlovákok).

        Örömmel olvastam a Magyar Szó cikkét, Mihályi Katalin írását, ahol Vicsek Annamária, az oktatási minisztérium államtitkára nyilatkozik arról, hogy a Szerbiai Oktatási Tanács elfogadta a szerb, mint nem anyanyelv oktatásának standardjait. Esély van arra, hogy a jövő tanévtől új tantervek lépnek életbe. A következő linken olvasható a beszélgetés: 

Gyerekeink így könnyebben megtanulhatnak szerbül

Úgy legyen. Ámen.

ELEKTRONIKUS EGÉSZSÉGÜGYI KÖNYVECSKE

        Valahol a fiók mélyén még őrzöm a régi, barna fedőlapú betegkönyvemet. Abban írja, hogy mire vagyok allergiás, mikor és mire kaptam vakcinát. Van papír fedelűm is.  

        Az elektronikus egészségügyi könyvecskékről először 2010 augusztusában hallottam. Akkor jelentették be, hogy 2013 végéig minden szerbiai állampolgárnak le kell cserélnie a papír alapú könyvecskéjét elektronikusra, chippel ellátottra. Valjevóban próbálták ki először a rendszert. Nem nagy sikerrel. Nem voltak leolvasók, a nővérek, orvosok azt sem tudták, mit kezdjenek az új bankkártyára hasonlító lapocskával. Pedig számítógépes összeköttetésben voltak a kórházak, az egészségházak, a gyógyszertárak. Tény, hogy a papír könyvecskék szétszakadtak, sűrűn kellett cserélni őket. Leestek róla a matricák, melyek a könyvecske hitelességét bizonyították.

        2011 decemberében új egészségügyi okmányokról szóló szabályzat lépett hatályba, és csak azok hitelesíthették a betegkönyvüket, akik választottak maguknak háziorvost. Ha nem, nem kaptak hitelesítést igazoló matricát. Az általános orvos, a fogorvos, nők esetében a nőgyógyász, a gyerekek esetében a gyermekorvos közül elég volt, ha az egyik aláírta a nyilatkozatot. Elég nagy tömeg torlódott össze az egészségházakban. Még egy feltételnek eleget kellett tenni. Igazolni kellett, hogy a munkáltató fizette az alkalmazottak utáni járulékokat. Ha a munkáltató ennek a kötelezettségének rendszeresen eleget tett, akkor a még mindig papír alapú könyvecskét fél évre hitelesítették. Eddig a matrica egy vagy két évig volt érvényes. Ezen normális országokban elcsodálkozhatnak, de Szerbiában nagyon sok munkás után nem fizették a járulékokat, sokukat be sem jelentettek. Természetesen, azok a személyek, akiknek sürgős ellátásra volt/van szükségük, jogosultak rá, de később gondok merülhetnek fel. Borsosan megfizettetik.

        Azután 2013 júliusában bejelentették, hogy mégsem kell a régi betegkönyveket elektronikus kártyára cserélni, mert ez 20-30 millió euróba kerülne. A lakosoknak fejenként 400 dinárt kellene fizetniük.  A határidő meghosszabbítását indítványozták a köztársasági parlament augusztusi ülésén. Meg is szavazták: 2016 végére mindenkinek elektronikus betegkönyve lesz. Az új kártya azért lesz jó, mert az egészségházakban, kórházakban nem kell majd órákat várakozni az időpontkérésekre, a vizsgálatokra, nem lesznek több hónapos, éves várólisták, az egészségügyi rendszer ellenőrizhetőbbé válik. Modern rendszerünk lesz. Az orvosoknak több idejük marad a betegekre, nem papíron, írógépen, számítógépen írogatnak majd. Dr. Zlatibor Lončar egészségügyi miniszter azt is elmondta, hogy mindazok, akik szociális segélyben részesülnek, ingyen kapnak betegkönyvet.

        2016 októberére jutottunk el addig, hogy a Köztársasági Egészségbiztosítási Alap szerzett 8000 betegkönyv-leolvasót. Eddig hiába volt valakinek elektronikus könyve, senki nem tudott vele mit kezdeni, mert nem volt hová dugni. Állítólag az egészségügyi intézmények igazgatói a felelősek, hogy nem működött az egész, mert az ő felelősségük volt megszervezni az elektronikus rendszerre való zökkenőmentes áttérést.  Most azonban már működőképes lett a rendszer, és az új dokumentum tartalmaz minden szükséges adatot – mondták.  Ajánlották azonban, hogy őrizzük meg a régi betegkönyvet is, mivel az újban nem tudják nyilvántartani a beteglap számát és a választott orvos nevét. Logikus kérdésem: Akkor minek kell új betegkönyv?

        A régi betegkönyvek lecserélési ideje december 31-én jár le. Minden polgár köteles igényelni, kiváltani. Kiderült, hogy eddig a lakosok mindössze egyharmada tette ezt meg. A biztosítottaknak 400 dinárt kell fizetniük az új dokumentumért. Meghosszabbítják egyes kirendeltségek munkaidejét, azokét, ahol megnövekedett az új dokumentum kiadásának az igénye. A tolóablakok előtt hatalmas sorok vannak. Rossz nézni az idős, beteg embereket, akik órákig állnak sorban.

        Újabb intézkedést hozott a kormány. Ügy döntöttek, hogy a betegkönyvet az e-közigazgatás segítségével is igényelni lehet. Az időhiányban szenvedőknek ajánlják, a kényelmeseknek, mindazoknak, akik nem szeretnének sorba állni. Kipróbáltam.  Kicsit lassan működik, de működik.

        Először is regisztrálnunk kell a www.euprava.gov.rs honlapon. Még magyarul is kitölthetjük az űrlapokat! Igaz, hogy nem mindent fordítottak le, de legalább a szándék jelen van. Beírjuk a nevünket, címünket, egységes nyilvántartási számunkat (JMBG), telefonszámunkat, e-mail címünket, jelszót kreálunk. Kapunk egy megerősítő mailt, ezután már be is léphetünk a rendszerbe. A szolgáltatások közül kiválasztjuk a Захтев за издавање здравствене картице и замену здравствене књижице здравственом картицом igénylését. Következőként a lakóhelyünk szerinti fiókintézetet. Kitöltjük az űrlapot, majd érkezik elektronikus formában egy befizetőszelvény. Ez tartalmazza a hivatkozási számunkat is. Befizetjük a 400 dináros illetéket e-banking vagy m-banking segítségével, de hagyományos módon is fizethetünk. Ha szeretnénk, hogy a postás hozza az új könyvecskét, akkor 469 dinárba kerül személyenként. Pénzünk megérkezik a Köztársasági Egészségbiztosítási Alap számlájára, az alkalmazottak elkészítik a betegkönyvünket, majd postán küldik, de személyesen is felvehetjük. Ha a gyerekünket is utánunk biztosítottuk, akkor természetesen neki is ki kell tölteni egy űrlapot, és be kell fizetni a 400 vagy a 469 dinárt. A honlapon követhetjük, hogyan is áll „a betegkönyvünk állapota”, mikor kérvényeztünk, fizettünk, elkezdték-e már kidolgozni, kész-e. Az utóbbiról vagy sms-ben vagy e-mailben értesítenek bennünket. Az átlagos várakozási idő 60 nap. Hogy mi lesz, ha valaki megbetegszik január elején, majd kiderül…  A nyugdíjasok megkérhetik az unokáikat, hogy segítsenek nekik kérvényezni az új könyvecskét, de önkéntesek is segítik egyes városokban a számítógéppel nem rendelkező, számítógéphez nem értők igénylését.

        Elképzelhető, sőt állíthatom, hogy biztos lesznek fennakadások az új rendszerben. Hozzá kell szoknunk nekünk is és az orvosoknak is.

        Szerintem azonban nem a betegkönyv a legnagyobb baja a szerbiai egészségügynek. Gond, hogy sok embernek továbbra sincs betegbiztosítása. Gond, hogy az egészségügyi dolgozók bére nem éri el a szerbiai átlagfizetést. Hogy az egészségházakban, kórházakban nincs kötszer, gyógyszer, sokszor embertelen körülmények között dolgoznak. Egy hete voltam nőgyógyásznál, ultrahangos vizsgálaton. Vinnem kellett törölközőt, zselét, gumióvszert, kesztyűt. És „összeomlott a rendszer”. Papírra jegyzetelt a doki bácsi. Sok helyen katasztrofális állapotban vannak a kórtermek, a WC-k, ehetetlen a betegek számára készített étel. Szégyen, hogy nincs mentő, és ha nem életveszélyes sérülésekkel érkezik az egészségházba a páciens, akkor saját családtagjai viszik el a kórházba. Hogy leteremtik az idős embert, mert nem tud szerbül beszélni. Hogy hónapokat, éveket kell várni különböző vizsgálatokra, műtétekre. Ha nem adunk pénzt zsebbe az orvosnak, nem is tekint ránk. Persze, tisztelet a kivételnek.

        Emelem kalapom azok előtt, akik orvosként nem felejtették el esküjüket, mindenkivel egyformán bánnak… Akik mindenkiben az embert látják. Az esendő embert, aki az egészségéért mindent megtenne... 

DE MIÉRT?

        Akinek gyereke van, az tudja, hogy van több dackorszak, meg van több miért korszak. A dackorszakban hisztizik, földre veti magát, "csakazértsem" hallgat ránk. Tiltakozik, üvölt a legváratlanabb pillanatokban, nehéz vele a dolgunk. A miért korszakban meg miértezik állandóan.

        A nagyobbik lányomnak egy mesét sem tudtam végigolvasni, mert állandóan belekotyogott. Állandóan kérdezett. Hatalmas önfegyelemre, türelemre volt szükségem, hogy válaszolgassak, de tudtam, hogy így fejlődik a szókincse, szóbeli kifejezőkészsége, tágul a látóköre, értelmi fejlődése szempontjából is nagyon fontos. Ez a normális, hogy a gyerekek rácsodálkoznak a világra, kíváncsiak, minden érdekli őket. Természetesen, nem tudományos válaszokat adtam, hanem mindig az életkorának megfelelőt. Valójában már nem is emlékeztem, hogy miről is szól a mese, mert az esti lefekvés előtti rituálé beszélgetésbe ment át. Nem érdekelt a mosatlan, a vasalnivaló, csak a miértekre válaszolgattam. Ismerkedtünk a világgal, ami olyan érdekes volt. Valahol itt kezdődött a kettőnk közötti bizalom, az őszinteség, ami szerencsére ma is megmaradt. Őszintén bevallottam, ha nem tudtam, hogy a katicabogár hány évig él, meg azt is, hogy fogalmam sincs, hány fűszál van a házunk előtt. Amikor kisebbik lányomnál kezdődött a miért korszak, a nagyobbiknál folytatódott. Visszagondolva, olyan szép volt ez az időszak, rengeteget cseverésztünk, kellemesen töltöttük el az időt. Ma is úgy osztom be a napom, munkám, ha hazajönnek az egyetemről, legyen időm rájuk figyelni, hallgatni őket, csak velük foglalkozni. Semmi más nem fontos.

        Valószínű, hogy a Fluimucil reklám készítői is erre alapozták a kisfilmjüket. Az idegesítő miértekre. Elérték a céljukat, hiszen mindenki „De miért?-ezik”. Vírusként terjed a neten különböző variációkban. Győzikétől Chuck Norrisig. Szándékosan nem teszek fel egyet sem, mert nem tetszenek, nem találom viccesnek. Kicsit féltem a reklámban szereplő kisfiút, hogy hány évig kíséri/kísérti ez a kérdés. Pedig csak háromszor tette fel fél perc alatt. Remélem, nem bántják majd, nem piszkálják az ovistársai, mert tudjuk, hogy a gyerekek néha nagyon kegyetlenek tudnak lenni, és szülei okosan segítik át ezen az időszakon. Szerencse, hogy még nem tud olvasni, és nem láthatja azt a rengeteg baromságot, ami elöntötte a világhálót. Hogy nem látja azt az agressziót, dühöt, erőszakot. Megdöbbentem.

        Egy reklám célja mindig a figyelemfelkeltés. Tapasztalataim szerint a gyerekek kisebb korban miérteznek, de anyukája és nagymamája türelmén nem csodálkozom. Azok bántják őket, akik beküldik a gyereküket a szobájukba, hogy hallgasson már, ne ugasson folyamatosan, ők meg facebookoznak tovább. Megoldották a kérdést. A gyerek meg folyamatosan leszokik a kérdezésről. Már nem a családtagokat fogja kérdezni…

        Az internetes támadás célpontja mégis a kisfiú. Gúnyolják. Gyűlölik. A kommentelők nyomdafestéket nem tűrő bejegyzéseket írnak. Szörnyűnek találom, hogy még egy olyan rendezvényt is meghirdettek a közösségi oldalon, melyben meghívják az embereket, hogy vegyenek részt Ábel rituális és nyilvános kivégzésén. Azt is kérik a kitalálók, hogy a résztvevők vigyenek kötelet, botokat. Ezt több mint tizenhétezer ember találja viccesnek.  Tudom, hogy nem igazából végeznék ki, de akkor is… Valami gond van az emberek fejében.

        Miért nem bántják a reklám készítőit? Ők felnőtt emberek, válaszolni is tudnak, meg tudják magyarázni a bizonyítványukat. Sehol nem találtam őket szidó cikkeket.

        Azon is elgondolkodtam, hogy mi lenne, ha az én kisfiam szerepelt volna egy ilyen reklámban, és ennyien támadnák? Eszembe jutott volna egyáltalán, hogy szerepeljen? Ha véletlenül igen, hogyan tudnám megvédeni? Kimennék-e az utcára vele?

        Hibáztak a szülők? Ábel anyukájának és apukájának üzenem, hogy fiuk egy tündéri kisfiú. Egy ártatlan lény. Aki sajnos nagyon korán megtapasztalja, hogy milyenek az emberek. Hogy érzi majd magát, amikor megtudja, hogy hány ember kérte a halálát? Megkérdezi majd egyszer a szüleit, hogy „De miért?”

        Akinek nincs gyereke, annak elmondanám, hogy a gyerekek ettől sokkal idegesítőbbek. Naponta nem háromszor kérdezik meg nyervogva, hogy miért. Nem is mosolyogva. Erre jó lesz felkészülni.

        Köhögök. Elmentem a gyógyszertárba. Nem jutott eszembe a Robitussin, ezért vettem egy Fluimucilt. Szeretlek, Ábel! 

LECSAPOLÁSI DÍJ

        Szerbiában 2012-ben hoztak törvényt a vízlecsapolási illeték fizetéséről. Ez alapján állapítják meg a termő-és erdőföldekről, építési telkekről, a közutakkal borított és egyéb földterületekről való vízlecsapolás éves díjának mértékét. Egészen 2015-ig nem alkalmazták a törvényt, akkor érkezett meg a lakosok címére meglepetésként az adóügyi hivataltól a befizetésről szóló számla. Visszamenőleg a 2013-as és 2014-es évre. Az állt rajta, hogy 15 napon belül fizetniük kell, vagy kényszermegfizettetésre kerül sor.

        Mindeddig csak azoknak kellett ezzel foglalkozniuk, akiknek mezőgazdasági földterületeik voltak mostantól pedig mindenkinek, akinek a nevén bármilyen terület, erdő, telek, építkezési terület van. A termőföldek után a lecsapolási díj évi összege a kataszteri jövedelemtől függ. Másként fizetnek a jogi személyek másként a természetes személyek. Másként községenként. Ezt bizottság állapítja meg. Más összegek vannak a rétek, legelők, erdőföldek, építési telkek, közutakkal borított és más földterületek esetében. A lecsapolási díj évi mértéke a telek, illetve a föld szerinti kataszteri község mezőgazdasági telkeinek átlagos kataszteri jövedelmétől függ, és a termőföldek lecsapolási díjának a hússzorosa. A lecsapolási díjat a vízügyi törvény (ez megjelent a Szerb Köztársaság Hivatalos Közlönyében) értelmében kell elszámolni, kiróni és behajtani.

        Hatalmas felháborodást okozott a csekkek érkezése, de mint minden, ez is elmúlt. A vajdaságiak, mint mindig, a legnagyobb százalékban tettek eleget kötelezettségeiknek. A fizetendő díjat a vízelvezető rendszerek, csatornahálózat (22 ezer kilométer van csak Vajdaságban!), az infrastruktúra, szivattyútelepek, mezőgazdasági, erdészeti földterületek korszerűsítésére, karbantartására fordítják. A vízlecsapolási illetékből jut a vízgazdálkodással megbízott közvállalatokhoz is, ők tartják karban az öntözőcsatornákat. Ez mind a lakosság érdekeit szolgálja aszály esetén, de így védekeznek a belvizek ellen is.

        Miután a kataszterből kapják az adatokat, rengeteg hiányosság van. Nem is értik egyesek, hogy milyen területeiken végzik a lecsapolást, mert az nincs is a tulajdonukban. Nem is akkora területen élnek. Több éve elhunyt személyek nevére is érkezik végzés. Utóbbi esetben a rendőrségtől kérik az adatokat. A polgárok meg szaladgálhatnak, hogy most mi is van… Valamilyen hiba van a rendszerben. Néha úgy tűnik, hogy valaki a hasára csapott, majd kiküldött valamilyen összegeket. Ez pár száz dinártól több tízezer dinárig terjed. Ja, és nem lehet fellebbezni a végzés ellen. Közigazgatási pert lehet indítani. Ihhh…

        A legmorbidabb esetek a 2014-es hatalmas szerbiai árvízkor voltak. Azok a szerencsétlen emberek is kaptak vízlecsapolási díjat, akiknek mindenüket elvitte az ár. Még morbidabb, hogy ki is kellett fizetniük.

        Most újra érkezett a postás. Hozta a csekkeket a 2015-ös, 2016-os évre. A fizetési határidő ismét 15 nap. Nem tudom, én olyan területen élek, ahol nem lecsapolni, hanem öntözni kell. Sok ismerősöm viszont panaszkodik, hogy egy nagyobb esőzés után a talajvíz elönti a pincéjüket. Szerbia olyan helyein, ahol meg árvizek vannak folyamatosan, ott meg nem tettek évek óta semmit. Máshol sem a víz kérdésében. Ma is több településen esik az eső, és több települést öntöttek el a megáradt folyók. 

Haladó Szerbia.

ISKOLAI EGYENRUHA - IGEN? NEM?

        Az iskolai egyenruha, köpeny bevezetésének kérdése Szerbiában időről időre újra felmerül. Mladen Šarčević oktatási miniszter még szeptemberben bejelentette, hogy szeretné, ha az általános és középiskolás diákok uniformist viselnének.

        Angliában minden iskolában egyenruhát hordanak a tanulók, legyen az állami, egyházi, alapítványi vagy magániskola. Vannak nagyon aranyos, kimondottan ízléses, vidám egyenruhák. Sok országban szabályozzák az iskolák a gyerekek viseletét, számos helyen egységesítő uniformisokba bújtatják a diákokat. Nálunk már évtizedek óta nem kötelező. Több előnye és hátránya is van, az biztos, állítólag majd a szülők döntenek a bevezetéséről.

        Én még hordtam a kék köpenyt. Nem lettem lelkibeteg. Ahogy visszaemlékszem, nem is lázadoztam ellene, pedig eléggé akaratos gyerek voltam. Valahol ez volt a normális. Az osztályképeimen mindenhol kékben virítunk. Alsóban még mindannyian egyformában, elöl gombolósban. Csak ilyent lehetett venni a boltokban, nem volt választék. Felsőben már nagymamám varrt „divatosabbat”, oldalt megkötőst. Már nem voltunk egyformák, az egyéniségünk kezdett kibontakozni. Akkor még nem hiszem, hogy a társadalmi különbségeket szerették volna eltörölni, inkább praktikus okai voltak a bevezetésének. Nem koszoltuk össze a ruháinkat. Alsóban nem lett festékes, ragasztós. Régen azért meg sem fordult a fejünkben, hogy minimini szoknyában, „pántos majicában” járjunk suliba, kint virítson a hasunk, kivillanjon a melltartópántunk. Nem sminkeltünk, nem volt műkörmünk. Nem próbálgattuk a határainkat, nem is volt rá lehetőségünk. Simán hazaküldtek volna bennünket átöltözni. Meg segítettek volna egy nyaklevessel, hogy gyorsabban haladjunk. Visszafelé meg a szüleink küldtek volna meg. Ma már a lányok szeretik megmutatni azt, amijük van, vagy amit szeretnének, hogy legyen. A szoknyák egyre rövidebbek, a dekoltázsok egyre mélyebbek, nem értik, hogy mit illik és mit nem. Nevelés kérdése.

        Nem a köpeny miatt figyeltünk az órákon. Nem azért tanultunk. Nem azért voltunk fegyelmezettebbek. Más joguk volt a tanároknak. Sokan visszasírják.

        Nem hiszem, hogy attól volt/lesz jó vagy rossz az oktatás egy iskolában, ha egyforma ruhában járnak oda a gyerekek. Nem ez határozza meg az oktatás színvonalát. A pedagógus számára uniformistól függetlenül is minden tanuló egyforma. Legalábbis egyformának kellene lennie.

        A Daily Mail írt egy angliai esetről, ahol az iskola előírta, hogy csak fekete cipőt viselhetnek a diákok. Egy 7 éves kislány szülei olyan cipőt vettek gyermeküknek, amin egy masni is volt, mivel a környékükön nem találtak másmilyent. Az iskola vezetősége ragaszkodott az előírásokhoz, és amíg a kislány szülei nem vettek másik cipőt, négy napig elválasztották az osztálytársaitól, és egy külön teremben tanították. Elképzelem a kisdiákot, aki eddig szeretett iskolába járni, mit érezhetett. Hozzátenném, hogy szabály ide vagy oda, aki egy 7 éves kislányt azért különböztet meg, mert a szülei rossz cipőt vettek neki, az nem pedagógus, hanem egy ócska gazember.

        Szerbiában még azt sem döntötték el, hogy mindenkinek egyforma ruhája lesz-e vagy iskolánként különböző. Csak köpeny lesz, vagy lesz nyári meg téli szerelés is? Lányoknak szoknya vagy nadrág? Ki fogja ezt fizetni? Minden szülőnek kötelezően meg kell vennie? Mi lesz a szociális esetekkel? Vagy az iskola megveszi, lehet kölcsönözni? Mi lesz, ha évközben kinövi? Majd megkérdezik a szülőket. Azután elemzik a minisztériumban a kapott eredményeket. Biztosan nem fog mindenkinek tetszeni.

        Persze, másként vélekedik a szülő, meg másként a kiskamasz a kérdésről.

        Szülőként: Ha uniformis lenne az iskolákban, nem köpeny, akkor nem kellene azon gondolkodnunk, hogy honnan szerezzünk a gyereknek új cuccokat, amikben villoghat az osztálytársai előtt. Nem kell annyi nadrág, póló. A gyerekek gonoszak, sokszor nem akarattal. Hogy a szüleik mennyire tehetősek, arról nem ők tehetnek, de a „Kinek van jobb ruhája?” versenyben a szegényebb családból származó gyerekek sajnos látványosan alulmaradnak. Ha viszont egyenruhában járnak, az anyagiakban lévő különbségek talán nem annyira szembetűnőek. Az olcsóság relatív, de azért valljuk be, hogy könnyebb megúszni egy követelődző kamasz könyörgését, egy „Minek neked annyi ruha, ha hétköznap úgyis egyenruhában jársz?” kérdéssel... Nem kell azon vitatkozni, hogy mit húzzon fel másnap. Vagy éppen nem vasaltuk ki a kedvenc nadrágját, pólóját.

        Az alsósok még nem is gondolkodnának a témán. Ez van, ezt kell szeretni. A felsősöknek meg azért a tálalás is fontos. Ha a pedagógus, szülő azt mondja, hogy ez baromság, akkor szerinte is az lesz. Ha dicséri a bevezetését, még nem biztos, hogy elfogadja, talán lázadozik egy kicsit, de nem tud rajta változtatni. Majd megszokja. Majd kinövi. Lehet, hogy meg is szereti. Fontos, hogy kényelmes legyen, jól érezze magát a gyerkőc benne. Beszélgettem középiskolás diákokkal a témáról. Marcinak először Anglia jutott eszébe, utána az amerikai egyetemeken hordott egyenruhák. Tetszett neki az ötlet.  Lucának a totális intézmények, amelyek a személyt "totálisan birtokba veszik", a börtönök, az elmegyógyintézetek, a katonaság. Ott vannak egyforma ruhákban a rabok, a betegek, a katonák. Ő is rabságként élné meg az uniformist. A köpenyt el sem tudja képzelni. Zoli az ausztrál rockegyüttes, az AC/DC zenészét, Angus Youngot hozta fel példának, aki mindig is előszeretettel játszott iskolai egyenruhában. Nyilván nem minden irónia nélkül. Judit szerint az azonos ruhába öltöztetett gyerekek megtanulják, hogy egy intézményhez tartoznak, ahol fegyelmezetten és felelősséggel kell viselkedni, hiszen ettől az intézménytől kapnak majd tudást a továbbtanulásra és a felnőtt életre. Orsi nem szeretne egyforma lenni. Ő punk zenét hallgat, az öltözködése is ezt tükrözi. Még tanítás idejére sem szeretne ettől eltérni.

        A miniszter azért tartja fontosnak az iskolai egyenruhák bevezetését, hogy eltakarják a szociális különbségeket és csökkentsék az erőszakot. Szerintem sem az iskolaköpeny, sem az egyenruha nem fog egyenlőséget teremteni a gyerekek között, hiszen ők pontosan tudják, ki van az egyenruha alatt. Ha a másikat csúfolni akarják, akkor is találnak indokot rá, ha egyformán kell öltözködniük. A minisztérium munkatársai egy üzenetet küldenének az egyenruhák bevezetésével, hogy minden gyerek egyforma. Elfogadásra, önfegyelemre tanít. Közösséget szeretnének formálni. Egy érzést, hogy a gyerek tartozik valahová.

        A gyakorlatban majd minden kiderül. 

HAT ÉV? SZÉGYEN!

        Marija Ferizović 21 éves. Férje Ahmet Marinković 40 éves. 3 gyermekük van. Belgrádtól nem messze élnek, Kaluđericán. Ahmet féltékeny fiatal feleségére, és azzal vádolja, hogy megcsalja. Úgy gondolja, megbünteti. Nem először. Már a gyerekek születése előtt is megütötte. Majd bocsánatot kért. Megígérte, hogy ilyen soha többet nem fordul elő. Az idegességére fogta. Legközelebb az alkoholra. Később már nem is magyarázkodott, csak ütött.

        A legutóbbi megaláztatást Marija alig élte túl. Férje három napig bezárva tartotta. Rúddal verte. Pányvafával. Szurkálta ollóval. Szöggel. Vágta zsilettel. Testén cigit oltott el. A poklok poklát élte át a fiatalasszony. Nem tudott segítséget kérni, telefonját elvették, kiltását senki sem hallotta. Többször megfordult a fejében, hogy legjobb lenne meghalni. Ekkor három gyermekére nézett, akik miatt élnie kellett. A 3,2 és 1 éves még nem fogta fel, mi történik körülötte. Nem érezték át édesanyjuk megaláztatását. Megszokták már a mindennapos veszekedéseket. Nem értették, hová tűnt a haja, miért borotválta le az apjuk. Hallották jajgatni, érezték a hús égett szagát, amikor homlokára Ahmet egy jelet égetett. Megjegyezte, mint ahogy az állatokat szokás.

        Három nap után az erőszaktevő távozott a házból. Marija összeszedte minden erejét, kihasználta az alkalmat, értesítette a rendőrséget. Ők rögtön az egészségházba vitték, majd őrizetbe vették Ahmetet.

        Hogy miért nem kért előbb segítséget Marija? Miért várta meg, hogy ennyire brutálisan kínozzák? Mint az áldozatok nagy része, azt remélte, hogy férje majd megváltozik, hiszen mindig megbánta tettét. Szerette volna, ha gyerekeik családban, az apjukkal nőnek fel. Szégyellte magát, azt hitte, ő a hibás mindenért, nem jó feleség. Nagyon igyekezett, de bármit tett, férje mindig talált valamilyen kifogást, amiért megalázhatta.

        A szomszédok közül senki sem vett észre éveken keresztül semmit. Vagy csak nem szeretnének beszélni róla. Nem avatkoznak más ügyeibe.

        Marija azt szeretné, ha egyetlen nő sem tűrné az erőszakot. Ha tanulnának a példájából. Kérjenek segítséget. Meneküljenek. Pszichológus magyarázta neki, hogy ő egy jó anya. Jó feleség volt. Ne magában keresse a hibát. Senki sem érdemli meg, hogy így bánjanak vele. Ez az egész a férje szégyene, nem az övé. Joga van békében élni. Szeretetben felnevelni a gyerekeit.

        Ahmetet előzetes letartóztatásba helyezték. Azt állítja, hozzá sem ért a feleségéhez. Biztosan leesett valahonnan, azért vannak testén sérülésnyomok.

         
      Az ügyészség családon belüli erőszakért, súlyos testi sértéssel hat évet kért. A szerbiai törvények értelmében a maximálisan kiszabható büntetés 10 év. Hat évet kérnek? A maximális is kevés lenne. Szégyellem magam az ügyész nevében is.

KÉREM VISSZA A NYUGDÍJAM!

        MMF. Már égnek áll az a kevés hajam, ha meghallom ezt a három betűt. Szeretem hallgatni és nézni a Vajdasági Rádiót és Televíziót. Ha megemlítik a nyugdíjasokat, rögtön jön utána az MMF is. Sokáig azt sem tudtam, mi az, de a kisunokám elmagyarázta. Međunarodni monetarni fond – szerbül. International Monetary Fund – angolul. Nemzetközi Valutaalap – magyarul. Ők adnak pénzt, kölcsönt az országnak, hogy jobb legyen a gazdaság, több munkahely legyen, de cserébe beleszólnak mindenbe.

        Sok mindenhez értek én, de ehhez nem. Szeretek kertészkedni, olvasgatni, sorozatokat nézni, beszélgetni a szomszédasszonyokkal, sütni-főzni az unokáknak. Danika megtanított még internetezni is! A fiamék itt élnek a szomszéd utcában. Dolgoznak szegénykéim reggeltől estig, de nem haladnak egyről a kettőre. Látom, hogy igyekeznek, meg otthon is megtermelnek sok mindent a kertben, de nehéz nekik, nagyon nehéz. A fiam már tisztára megőszült, pedig még csak 40 éves! Segítek én rajtuk, ahogy csak tudok, mert nekem már nem kell új ruha, cipő, jó a régi is. Ha lemegyek a piacra, mindig gondolok rájuk is. Meg a hentesnél is. Belekerül a kosaramba nekik is ez-az. Vagy felajánlom, hogy főzök, legalább addig is elszöszmötölök a konyhában, nekik meg megmarad az ebéd ára. Közben látom az unokáim is. A kicsi, Lucus, már nem is kicsi, felsőbe jár! Danika középiskolás. Mindig van a mama zsebében egy kis zsebpénz, finomság. Olyan csillogó szemekkel köszönik meg! Szeretnék többet adni, de nem tudok. A szívem szakad meg! Mindenem odaadnám a gyerekemnek, az unokáimnak! Mire kifizetem a számlákat, nem sok marad. A jó Isten megsegít, erre gondolok, ezért imádkozom a templomban is, meg minden este lefekvés előtt. Ne vegyen még magához az Úr, hogy sokáig tudjak adni…

        Erre jön az MMF. Azt mondom én erre, hogy menjen is! Jobb volt nélküle!

        Már 2014 februárjában Aleksandar Vučić drámai hangon ecsetelte, hogy az ország rendkívül nehéz gazdasági helyzetben van. Nem miattam, gondoltam magamban. Akkor még nem tudtam, hogy én fogom megmenteni az országot. Folyamatosan azt hallgattam, hogy megszorítás kell, meg takarékoskodás, meg MMF.

        Augusztusban már arról szóltak a hírek, hogy 20 százalékkal csökkenek ősztől a nyugdíjak. Számolgattunk a szomszédasszonnyal. Egy átlagos 24 ezer dináros (200 eurós) nyugdíjból a csökkentés után kevesebb, mint 20 ezer dinár maradna, az okosok szerint viszont ez a kényszerintézkedés elkerülhetetlen. 4000 dinár. Miből adok zsebpénzt az unokáknak?  

        Szeptember elején jött a pénzügyminiszter, aki a költségvetésről beszélt. „Nyíltan állíthatom, hogy mindent megteszünk, hogy a fizetések és a nyugdíjak csökkentése egyetlen centtel, egyetlen dinárral se haladja meg a 10 százalékot. 10 százalék a fizetések és 10 százalék a nyugdíjak esetében.” – így mondta a Híradóban. Jó, hogy nem tette hozzá, örüljetek nyugdíjasok, nem 20, „csak” 10%-kal kaptok kevesebbet! Csak tudod, édes fiam, én ezért a pénzért megdolgoztam. Keményen! Hajnalban keltem, háziasszony, dolgozó nő voltam, mint millióan még. Azt gondoltam, ha majd nyugdíjas leszek, könnyebb lesz. Pihengetek, utazgatok. Helyette meg azon fáj a fejem, hogy hogy tudok segíteni a gyerekemen. Szerencsém, hogy a vérnyomáscsökkentőn kívül más gyógyszerre nincs szükségem. De mi lesz, ha lebetegszem? Szegény uram, korán itt hagyott, a szíve vitte el.

        Szeptember közepén megint nyilatkozott a szerb kormányfő, Vučić a megszorító intézkedésekről. Ő reménykedik, hogy megmenti az országot. Nagy a költségvetési hiány, meg államadósság, meg megint az MMF került szóba. Ha kevesebb nyugdíjat ad, az MMF újabb hitellel kecsegtet. A nyugdíjasok a jövő generáció érdekében húzzák össze magukat! Jaj, mennyi ilyent hallottam én életemben! Csak attól félek, hogy a jövő-jövő generációnak sem lesz Szerbiában jobb…

        Kivágtam ám a cikket a Magyar Szóból! Néha egy-két politikus orra alá tenném, hogy miket mondott régen! Szóval, 2014. szeptember közepén azt mondta a kormányfő, hogy a 25 ezer dinár alatti nyugdíjak nem csökkennek.  Szerbiában összesen 1,7 millió nyugdíjas él. Közülük 744 ezer személy kevesebb, mint 10 ezer dinárt kap havonta. KEVESEBB, MINT 10 EZER DINÁRT!!!!!!!!! És kihangsúlyozta, hogy őket nem bántják. Még szép. El sem tudom képzelni, hogy ezek a nyugdíjasok hogyan élnek. Nem élnek, hanem vegetálnak. Éheznek. Fáznak. Ez nem elég a számlák kifizetésére, tüzelőanyag vásárlására, gyógyszerekre. Semmire sem elég. Hozzátette, hogy vigasztaljon bennünket a tudat, hogy nagyban hozzájárulunk az ország gazdaságának fellendüléséhez, és 2015-ben sokkal jobb lesz, 2016-ban pedig olyan jó lesz, mint még soha.

        Addig beszéltek, hogy novemberben bekövetkezett a csökkentés. Az MMF miatt, mondták. A 25 ezer dináron felüli nyugdíjak 22%-kal csökkentek. A 40 ezer dináron felüliek 25-tel.

        Egyre nagyobb lett a szegénység. Felment a villanyáram, a hús, az euró ára. Normális országokban igyekeznek a nyugdíjasok napjait megszépíteni, megkönnyíteni. Normális országokban vidáman élhetik napjaikat.

        2015 novemberében megint Vučić meg az MMF. A kormányfő kijelentette, hogy az MMF engedélyezné a nyugdíjak bizonyos fokú emelését, de ők mégsem emelnek annyit, amennyit lehetne. Meg is indokolta. Kell a pénz a beruházásokra és a fiatalok foglalkoztatására. Nem írom le, mit gondoltam magamban. Nem nyomdaképes. Minden szavam kisípolnák. Szerintem ez tisztességtelen hozzáállás. Az idősek lenézése, lebecsülése. Van ebben a kormányfő részéről önteltség, dölyf, pöffeszkedés, gőg is. Most az én lelkiismeretemen száradjon a fiam fizetése? Honnan is tudhatná Vučić, hogy a gyerekemék háztartásához én is nagyban hozzájárulok a lecsökkentett nyugdíjammal…

        2016 januárjában örömünnep!!!! 1,25%-kal emelkedtek a nyugdíjak! Ezt hányszor hallottam a különböző híradásokban! Igaz, az 1,25 százalékot nem nagyon emlegették, de ódákat zengtek arról, hogy milyen jó, emelkedtek a nyugdíjak…

        Most megint november van. Megint Vučić meg az MMF. A Nemzetközi Valutaalap jóváhagyta a szerbiai nyugdíjak mérsékelt növelését 2017-ben. Az hány százalék lesz vajon? Mit jelent a mérsékelt? Lesz még egy százalék? Vagy talán kettő? A gyomrom összeugrik, de nem szabad betegnek lennem, mondogatom magamnak, van, akinek még szüksége van rám. Meg a nyugdíjamra. Édes Istenem…

        Majdnem megkönnyeztem a kormányfő bejelentését, hogy év végéig kapunk egyszeri segélyt, hogy az ünnepeket nyugodtabban töltsük el, szebb legyen. Köszönöm az aggódást. Jól vagyok. Különben öt-hatezer dinárról beszélnek. Nem szeretném én a másét. Nem vagyok én irigy. Csak azt kérem, ami jogosan jár nekem. Amiért megdolgoztam. Mennyit is ért 2014 novemberében a nyugdíjam, már nem is emlékszem rá… Hiába, az öregség…  Azóta pedig egyre csak rosszabb, évről-évre rosszabb. Azt ígérték, 2016-ban olyan jó lesz, mint még soha. Valakinek biztos. 

EGY PLUSZ KÉT GYERTYA

        Szerelmes voltam. Viszontszerettek. Boldogok voltunk. Utazgattunk, moziba jártunk, csak úgy feküdtünk, beszélgettünk. Jó volt hazajönni a munkából, mert tudtam, ő is alig várja, hogy együtt legyünk. Szerettem itthon lenni. Örömmel főztem, mostam, takarítottam. Semmi nem esett nehezemre. Állandóan mosolyogtam, az ismerőseim szerint kivirultam.

        Éreztem, hogy ő az, akivel le szeretném élni az életem. A barátom volt, a szerelmem, a szeretőm. Nőnek éreztem magam mellette. Dicsérte a főztöm, a fenekem, imádta a szemem. Képes volt órákon keresztül csatangolni velem a városba, hogy a zöld táskámhoz megfelelő zöld csizmát vegyek. Szó nélkül. Elkényeztetett. A tenyerén hordott. Biztonságot adott. Meghallgatott. Számíthattam rá. Pont olyan volt az egész helyzet, mint a legrózsaszínűbb romantikus filmekben.

        Az első pillanattól kezdve gyereket szeretett volna tőlem. Fél évvel megismerkedésünk előtt ért véget egy majdnem tízéves kapcsolata. Pont azért, mert nem tudta elképzelni, hogy az a barátnője legyen gyermekei anyja. Velem másként érzett. Mindig azt mesélte, hogy szeretne egy szőke göndör hajú kislányt. Kezdetnek.

        Múltak a napok, hetek, hónapok. Semmi. Továbbra is 28 naponként vérezni kezdtem.

        Januárban baráti társasággal síelni készültünk. Éreztem, hogy én már duóban utazom, viszek valakit magammal. Indulás előtt vettem egy tesztet. Sírva fakadtam, amikor megláttam a két csíkot. Nagyon akartam ezt a gyereket. Ő még jobban elkényeztetett. Leste minden gondolatom. Az esküvőt tervezgette. A gyerekszobát. Van egy képünk a hegycsúcson. Átölel. Boldogan bújok hozzá. A fellegekben voltunk.

        Vérzés. Görcsös fájdalom. Spontán vetélés. A kutatások szerint a kezdődő terhességek egynegyede végződik vetéléssel. Egyáltalán nem vigasztalt a nőgyógyászom statisztikája. Nem akartam az egynegyedben lenni. Gyászoltam a meg nem született gyermekünk. Végig mellettem volt, moziba, színházba vitt, programokat szervezett, utazgattunk. A kapcsolatunk mindig is az őszinteségen alapult. Tisztában voltunk mindennel.  Nekem már van egy gyerekem, akivel imádják egymást. Neki nincs. Negyvenéves vagyok.

        Októberben éreztem, hogy újra állapotos maradtam. Nem mertem örülni a két csíknak. És hogy meglepődtem a nőgyógyásznál a két pötty láttán! Ikreket hordtam a szívem alatt. Sok minden eszembe jutott hirtelen. Két év szülési szabadság, milyen jó, hogy számíthatok még anyukám segítségére, csatlakozhatunk a nagycsaládosokhoz, mennyire veszélyes ez, minden rendben lesz-e, hány ikerpárt ismerek, a családfámban apukám részéről voltak ikrek…

        Nem tudom, ki örült jobban a hír hallatán, a gyerekem vagy a szerelmem. Elmúlt az október és a november. Minden rendben volt. Jól éreztem magam, nem volt hányingerem, dolgoztam. Senkinek nem említettem, hogy nő a pocakom. A decemberi vizsgálaton megtudtam, hogy az egyik magzat nem fejlődik. A nyugdíj előtt álló doki bácsi nem sok jóval bíztatott. Nem is lehet leírni azt az érzést, amikor tudtam, hogy egy elhalt és egy élő magzat van a hasamban. A másik kis picurom januárig küzdött, azután ő is feladta. Már nem hallhattam a szívhangját. Meg tudtam volna ölni azokat az anyákat, akik nem törődnek a gyerekükkel.  

        A kórház maga volt a rémálom. Nem a lerobbant kórtermek látványa volt a gond. Nem a bánásmód. Nem a fizikai fájdalom. A lelki dolgok viseltek meg. Az orvosok azon tanácskoztak, hogy szülnöm kell, vagy elaltassanak, műtsenek. Feküdtem a nőgyógyászati ágyon, kezem a hasamon, közben hangtalanul sírtam. Utoljára megsimogattam őket. Mintha egy kivégzésen lettem volna. Nem volt választási lehetőségem. Szerelmemnek megengedték, hogy velem legyen a műtőben. Fogta a kezem. Elalvás előtt az ő szemét láttam. Ébredéskor is. A műtét közben újraélesztettek. Mesélték, hogy nem voltam egyszerű eset. Az altatóorvos jóindulatúan mondta, hogy ne sírjak, majd lesz másik gyerek. Tudtam, hogy nem lesz. A jövőképem omlott össze. Meg én is.

        Összetörtem. El kellett Őt is engednem. Őt, akivel életemben a legboldogabb voltam. Akivel csodálatos éveket töltöttem együtt. Nem lehettem önző. Legyen neki is gyereke. Megérdemli. Jó apa lesz.

        1000 kilométerre élünk egymástól. Amikor találkozunk, látjuk egymás szemében a bánatot. A „nevelt gyermekével” továbbra is tartja a kapcsolatot, imádják egymást. Tudom, hogy engem is szeret. Azóta sincs komoly kapcsolata.

        Nehéz, nagyon nehéz. Hiányzik.  A bújása. Az ölelése. Mindene. A konyhában üres a széke. Az ágyon a helye.

      
     A nappaliban az asztalomon három gyertya ég. A három kisemberért. A három angyalkáért. 

MUNKAHELYEK

        MUNKAHELY 1.

        2011 júniusában nyitotta meg a dél-koreai Yura cég első gyárát Szerbiában. Ništ egy évvel később Leskovac követte. Rača és Kragujevac után ma már az ötödik részleg megnyitásán gondolkodnak.  

        A cégnek ötvenezer munkása van Vietnámban, Dél-Koreában, Kínában, Csehországban, Szlovákiában. Autókábeleket, elektromos alkatrészeket gyártanak a Kia és Hyundai autókhoz.

        A szerb államtól 2015 februárjáig 25 millió euró szubvenciót, támogatást kaptak. Meg földterületet 99 évre ingyen. 3000 munkást foglalkoztatnak.

        Azután az ott dolgozók kinyitották Pandóra szelencéjét. A Szerb Köztársaság Alkotmánya szerint mindenkinek joga van a karácsony és a húsvét ünneplésére. Nišben karácsony, Leskovácon húsvét előtt tartottak 15 perces figyelmeztető munkabeszüntetést, mert a dél-koreaiak nem akartak szabadnapot adni nekik. Majd szakszervezetet szerettek volna alakítani. Erre is alkotmányos joguk van. A kezdeményezést a munkaadók gyorsan „letörték”. A „felkelés” vezetői felmondást kaptak. Koreai nyelvre lefordították Szerbia Alkotmányát, de nem adhatták át. Az ott dolgozók csak névtelenül nyilatkoznak. Félnek. Rossz a munkahelyi légkör. Sok a konfliktus. Újságírók csak úgy juthatnak be a gyár területére, ha munkára jelentkeznek. Többen beszélnek megfélemlítésről, fizikai bántalmazásról. Egyesek szexuális zaklatásról is. Megalázó helyzetekről. Fémrúddal rájuk vágtak. Betegen is dolgoznak, a betegszabadság ismeretlen fogalom. Ha netalán WC-re kell menniük, akkor fel kell írniuk, hogy kis- vagy nagydolgukat végezték. Ajánlották, hogy hordjanak pelenkát. Felmondással fenyegetik őket. Szerződést írnak alá, amely tartalmazza, hogy amikor megszűnik a munkaviszonyuk, akkor sem beszélhetnek a gyárban történtekről. Az munkahelyi titok.

        A dél-koreaiak olcsó munkaerőt kaptak. A munkások minimálbérért dolgoznak. Igaz, ezt rendszeresen megkapják. Mint a rabok, úgy érzik magukat.

        Többször értesítették a munkaügyi felügyelőséget. Mindent rendben találtak. A városok vezetőitől kértek segítséget. Az állami vezetőktől. Semmi sem történt. Továbbra is dolgoznak, mert kevés a munkalehetőség, szükségük van erre a kis pénzre is. Éhes has nem válogat.

        Meddig lehet tűrni a megalázást?

        Közben kiderült, hogy a Yura cég a felügyelőségnek 2 KIA CEED autót ajándékozott. Ez donáció. Nem korrupció.

MUNKAHELY 2.

        A Mikroelektronika magáncég Belgrádban. Elektromos kütyüket gyártanak, szakszóval mikrokontrollereket. Ilyen kis fekete mikrovezérlő sok hétköznapi használati eszközben van: a digitális hőmérőtől az autókon, klímákon, mobiltelefonokon át akár a gyorséttermi ajándék játékig. A tulajdonos hozzáállása nem mindennapi. Megbecsüli a munkásait. Ha úgy érzik, fáradtak, lejátszhatnak egy asztalitenisz meccset. Az átlagfizetés 600 euró. Ami Szerbiában csak sok munkás álma, itt magától értetődő. A 13. fizetés. Nem elbocsájtja a harmadik gyerekét váró állapotos dolgozót, hanem még plusz havi 200 eurót is ad neki. Igen, ez minden hónapban jár. Ha a férfinak lesz harmadik gyereke, szintén kapja a plusz juttatást.  Szerinte a gyereket vállalók felelősségteljesebben dolgoznak. Hatékonyabbak.

MUNKAHELY 3.

San Diego, Amerika.

Stephan Aarstol a Tower Paddle Boards cég vezetője. Álló szörfdeszkákat gyártanak. Bevezette az 5 órás munkaidőt, mégis jobban teljesítenek a munkásai. A fizetéseket nem csökkentette. Felfigyelt rá, hogy a napi 8 órának csupán egy részét tölti ki az igazán hasznos munkavégzés. A többi időpocsékolás. Munkásai így több időt tölthetnek a családjukkal. Pihentebbek, elégedettebbek. Maximálisan kihasználják az öt órát. Nem facebookoznak, csetelnek, cseverésznek, hanem dolgoznak. A munkaidő pillanatok alatt elrepül. Ez a remek üzlet.

        Mindannyian ismerünk mindenféle kisfőnököket, nagyfőnököket. Szerencsés az az ember, aki nem fejfájással, gyomorgörccsel indul a munkahelyére. Jó kollektívában dolgozik. Megbecsülik. Megértik, ha beteg a gyereke, ha ő érzi rosszul magát. Mindezért még normális fizetést is kap.