HOZZÁSZÓLÁST ÍRT ELVIRA LÁNYA ÉS A ZENTAI HELYI KÖZÖSSÉG TITKÁRA IS

Az Emberség, Zentára nem fordulsz be? című blogbejegyzésem több mint 10 ezer olvasóhoz jutott el. Sokan megosztották, többen írtak hozzászólást. Megszólalt Elvira lánya, Apró (Szalma) Andrea és Vatai Zsuzsanna, a Tisza-part–Alvég Helyi Közösség titkára is. Mindkét megjegyzést teljes egészében közlöm.

Apró Szalma Andrea:

„14 éves voltam mikor édesanyám súlyos agyvérzést kapott egy aneurizma következtében. Én találtam meg, ha nem hívom hozzá a mentőket, hanem ahogy ő akkor azt kérte, hagyjam pihenni és majd jobban lesz, akkor ma már nem élne. Rögtön vitték le Újvidékre és műtötték. Közben telefonáltam a munkahelyére, értesítettem édesapámat, stb. Édesapám 37 éves volt, öcsém 11, valahányan mit sem tudtunk a háztartásvezetésről, főzésről, mert az anya dolga volt... Addig. 14 évesen senkinek nem kívánom, hogy lássa az addig sebezhetetlennek hitt édesanyját lélegeztetőgépen, kómában, magatehetetlenül. Egy hónapig minden nap lejártunk hozzá, úgyhogy nem is volt saját autónk. Otthon, ugye meg kellett tanulnunk mindent, amit egy háziasszonynak. Nem volt mama vagy tata, aki segítsen. Anyai nagyszüleim addigra elhaltak, apai nagyszüleim elváltak, és hol egyik, hol másik nem tartotta a családunkkal a kapcsolatot. Édesanyám beszédkészsége sérült, olyannyira, hogy manapság is csak barkochbázni lehet vele, a jobb fele lebénult, az agyából a műtét közben egészséges részeket is el kellett, hogy távolítsanak, így se írni, se olvasni nem tud, mindez mellett a szeme is károsodott. Szóval, egy hónap után áthozták Zentára, a rehabilitációra, mi ennek örültünk, hisz már biciklivel is ki tudtunk hozzá járni minden nap. Megengedték, hogy látogatás időn kívül is mehessünk, ha épp délután iskolában voltunk. Illetve hazudok, egyetlen egy nap, egy keddi d.u. nem mentem ki, mert tanulnom kellett. (Jegyezném meg, a 8.-at kitűnőre fejeztem, és sikerült felvételiznem közgázra.) Közben otthon én lettem a háziasszony édesapámmal együtt. Öcsém még nagyon kicsi volt hozzá. Egy év rehab után hazaengedték, és az addigi tennivalók mellé jött édesanyám ápolása, ezt most itt ne részletezzem, mit foglal magába egy akkor még ágyba fekvőt ápolni, mindenkinek a képzeletére bízom. Közben iskola, és az ápolása mellett még tanítgatni beszélni, járni, hogy egyre jobban fejlődjön. Volt neki két epilepsziás rohama a műtétek következtében, mindkettőnél én vettem észre, mert egy ágyban aludtam vele és hívtam a mentőket. 4 évig ment ez az egész, és hozzáteszem, hogy aki ismeri édesanyám, tudja, hogy nem egy könnyű természet, és az idegsebész, aki operálta mondta, hogy rossz tulajdonságai, ami mindenkinek vannak, a műtét velejárójaként csak felerősödnek. De nekem így kell szeretnem, mert ő adott nekem életet. 18 éves koromban elváltak a szüleim. Édesapám munkahelye a csőd szélére került, nem tudott eltartani bennünket, édesanyámmal meg hát tudjuk, mi a helyzet. Amint befejeztem az iskolát, elkezdtem dolgozni. Azóta is dolgozok. Az élet többi buktatójáról, ami emellett rám várt, nem szeretnék mesélni, mert most konkrétan édesanyámról van szó. Aki mára, hála a Teremtőnek, annyira felépült, hogy el tudja magát és a háztartását látni. Ha nem is megyek hozzá mindennap, akkor felhívom, hogy jól van-e, stb. Mert a napig megtörténik, hogy elesik, akkor igyekszünk a segítségére sietni. És mivel azóta megházasodtam, és a férjemmel két közepes fizetésből most hoztunk tető alá mesterek nélkül egy házat, ezért ő is megérti, és nem várja el tőlünk, hogy amit meg tud csinálni, azt helyette csináljuk. De járdaépítést és a különböző épületekbe való bejutást már úgy gondolom, nem az én dolgom megoldani.”

Vatai Zsuzsanna, a Tisza-part – Alvég Helyi Közösség titkára

„Emmának Elviráról

Meggyőződésem, hogy a zentaiak egyik legfőbb és jellemző tulajdonsága az emberséges hozzáállás. Már nagyon régóta Zenta a környék kultúrális, egészségügyi és oktatási központja, ezekkel a témákkal hosszú távon nem lehet humánus beállítottság nélkül eredményesen foglalkozni. Érintettség okán fűzök hozzászólást az íráshoz, a Tisza-part – Alvég Helyi Közösség titkára vagyok és pontosan tudom, az utóbbi időben miminden történt Szalma Elvira érdekében. Nagyon szeretném, ha a többi Zentán élő mozgássérültnek vagy bármilyen más módon szerencsétlen embernek legalább annyit adhatnánk amennyit Szalma Elvira már kapott. Vegyük sorra: a szennyvízelvezető csatornahálózat kiépítése után 2012-ben törtköves fölszórással járhatóvá tettük az úttestet, amely a csatornaépítés után, addig homokos volt. Az úttestet azóta szükség szerint rendszeresen kátyútlanítjuk. Ugyanebben az évben került sor a járdabetonozásra is, Elvira háza előtt is, kiszélesítve azt a bejárata körül, akadálymentesítve az átjáróknál a közeli boltig. Ő már akkor elégedetlen volt, jelezte, hogy ő a másik irányba, másik boltba akar járni, a disznórakodó felé, neki abba az irányba csináljunk járdát és aszfaltutat akar háza elé. Akkoriban még az a terület, amely Elvira házától a disznórakodó felé húzódik, egy kiserdő volt, amit az ott lakók hátsóudvarként és raktárként használtak. Akkora költséggel járt volna Elvira kívánságainak teljesítése, amit nem tudtunk vállalni. A kért irányba kis kerülővel, akadálymentesített területen juthatott el, ebben tudtunk segíteni. Azóta a város a kiserdő területét kitakaríttatta, megtéve ezzel az első lépést a közművesítés felé. Jöhet a tervdokumentáció elkészítése – ez is tetemes összegbe kerül, jöhet az éjszakai világítás, a járdabetonozás, a zöldfelület kialakítása és a többi, nade lássuk be, ez mind nagyon-nagyon sokba kerül. A gazdasági helyzet pedig olyan amilyen – mindannyian tudjuk. Arról nem is beszélve, hogy hányan várnak még a városban arra, hogy legalább a szennyvízelvezető csatornahálózatra rákapcsolódhassanak, a törtköves, rendszeresen kátyútlanított úttestet meg ne is említsem, hányan szeretnék! A méltányosság kedvéért a többi mozgássérült igényeit is figyelembe kellene vennünk. Amennyiben bárki kíváncsi Elvirával zajlott levelezésünkre, a kívánságaival való foglalkozásunkra, szívesen látom az irodámban. Úgy gondolom, hogy egy témát akkor lehet reálisan és tárgyilagosan bemutatni és nemcsak egyik oldaláról megvilágítva arról vitát indítani, ha a másik oldal szereplőit is megkérdezik. Ezt hiányolom. Mielőtt valaki felháborodásában tollat ragad, alaposabban tájékozódjon. Hátha az igazság valahol máshol van, nem ott, ahova mutogatnak. Azt kívánom, hogy a Kossuth Lajos utca minél előbb olyan rendezett és gondozott legyen, mint a képen látható utca. Erre azt hiszem, egy kicsit még várnunk kell, de amint a városi költségvetés engedi, amit megtehetünk ennek érdekében azt biztosan megtesszük.”

U.i.: Köszönöm mindkét hozzászólást. Csak csendben megjegyezném: nem virág hiányzik az utcából. Út és lámpa. Próbálja ki, aki gondolja, hogy lehet egy törtkővel lerakott utcában kerekesszékkel közlekedni…

EMBERSÉG, ZENTÁRA NEM FORDULSZ BE?

Szalma Elvira élete 2004-ben pillanatok alatt megváltozott. Az addig életvidám, dolgos anya, feleség agyvérzést kapott. Mentő, kórház, Újvidék, műtét, 5 nap kóma. Hosszú felépülési időszak következett, orvosokhoz járás. Egy tündéri kislánynak és egy csillogó szemű kisfiúnak nélkülöznie kellett a gondoskodást, az anyai szeretetet akkor, amikor a legnagyobb szükségük lett volna rá. Elvira segítségre szorul ma is, szeme károsodása miatt nem tud írni, olvasni, beszéde nehézkes. Közlekedni pedig csak tolókocsival tud. Rokkantnyugdíjas, elvált, egyedül él, gyermekei már kirepültek a házból.

Egy különleges ember. Az élet csúnya, kelletlen fintorára élni akarással, kitartással tekint. Egy szeretetreméltó asszony, akivel ma órákat beszélgettem. Mosolygott, mesélt. Én meg itt ülök, a könnyeimtől alig látom a monitort, és kegyetlen dühös vagyok. Dühös vagyok azokra az emberekre, akik átnéznek rajta, akik nem érzik át a gondjait, akik semmit sem tesznek azért, hogy könnyítsenek az életén. És akik most legyintenek…

Elvira Zentán, a Kossuth Lajos utcában lakik. Abban az utcában, melyet még a kilencvenes években a helyi vezetők felparcelláztak. Volt ott két házsor, közé meg beépítettek még egy sort. A kisváros urai megígérték a régi házsorban lakóknak, hogy majd nekik is lesz nemsokára aszfaltjuk, meg kapnak közvilágítást is.

Ígérték, de ígéretüket nem tartották be. Ha az ember két lábon tud közlekedni, akkor még elviseli a sarat, a havat, a lyukakat. Kerekesszékkel ez lehetetlen. Marad a négy fal, marad a magány. És maradnak a jószándékú emberek. Az egyik levelet ír, a másik tolja a kocsit, a harmadik befizeti a számlákat, a negyedik hozza az ennivalót, az ötödik csak úgy beszélget, a hatodik társaságba hívja.

Elvira 14 éve küzd azért, hogy emberhez méltó élete legyen. Nincsenek nagy elvárásai a világ és mások felé. Szerény, nem akar sokat. Utat szeretne, ahol gurulhatna. Egy szerencsétlen lámpát az utcára. Levelet, kérelmet írt már mindenkinek, aki számít. A polgármestereknek, a kommunális vállalatnak, a Végrehajtó Tanácsnak, a helyi közösségnek. Megnézték, ígértek, mértek, azután meg síri csönd. Polgármesterek jöttek, polgármesterek mentek. Elöljárók jöttek, elöljárók mentek. A helyi közösségekben is volt már pár szakembercsere. Csak út és közvilágítás nincs. Lassan 30 éve. Elvira leveleire hol válaszoltak az illetékesek, hol nem. Pénzhiányra hivatkoznak, nehéz gazdasági helyzetre, nem illetékesek, nem tervezik, nem kerül bele a költségvetésbe. Nem fontos számukra. A kisember gondja nem érdekli őket.

Elvirát lerázzák. Nyűg a nyakukon, ha meglátják, mert jön ez a nő, és megint zaklatja őket. Az illetékesek elzárkóznak, mindig másra hárítják az ügyet.

Több mint ötszázan írták alá azt a petíciót, hogy legyen már végre út az utcában. 526 ember kérte az önkormányzatot, hogy tegyen valamit az ügyben. Lett egy betonjárda, ami túl keskeny ahhoz, hogy kerekesszékkel lehessen közlekedni rajta. És ez a betonjárda nincs összekötve a legközelebbi aszfaltos utcával, így lehetetlen a városba való bejutás.

A Vajdasági Bank sem érzi fontosnak, hogy akadálymentes feljárót építsen. Nincs rá törvény, mondják ők. Nincs akarat, mondom én.

Egy kis bukkanó a kerekesszékes embernek hatalmas akadály. Sok helyre nem juthat be. Korlátozottak a lehetőségei. Esélyegyenlőség? Együttérzés? Segítőkészség? Megértés? Elfogadás? Emberség? Merre jártok?

Nem tudom, mennyibe kerülhet az út kiépítése, a lámpa felszerelése. Ha bárki tud segíteni Elvirának, kérem, tegye meg. Ha egy megosztással, ha egy petícióval, ha egy fontos emberrel való beszélgetéssel… Legyen már út, legyen már lámpa. Az illetékesek nyugodtan alszanak. Ők bárhová eljutnak. Gyalog, biciklivel, motoron, községi autóval. Azért szavaztak rájuk az emberek, hogy segítsenek rajtuk, nem azért, hogy ne foglalkozzanak velük. 

 Én optimista vagyok, hiszem, hogy vannak még jó emberek…