ZAKLATÓK A RÁCSOK MÖGÖTT

Zaklató lehet bárki. Szülő, rokon, barát, szomszéd, mostohaszülő, ismerős, ismeretlen. Nézegetem a listát. A Szerbiai Belügyminisztérium listáját. Olvasgatom a történeteket. 41 eltévelyedett ember tettét. Azokét, akiket a rendőrség különböző akciókban letartóztatott. Azzal gyanúsítják őket, hogy családon belüli erőszakot követtek el, szexuális zaklatók. Gyermekeket bántalmaztak.

Észak, dél, kelet, nyugat, közép. Szerbia minden területén élnek fejben beteg emberek. Közöttünk is. Megjelenik Szabadka, Újvidék, Zenta, Horgos, Nagykikinda, Zombor neve is. Erőszakos személyekről van szó, akik arra használják a hatalmukat, fizikai erejüket, hogy bántsanak másokat. A családtagjaikat. A feleségüket, az anyjukat, a lányukat, a fiukat. Azokat, akiket állítólag szeretnek. Verik őket, szexuálisan zaklatják.

Hány ártatlan, angyali, romlatlan gyereknek tört össze az élete? Hiszen egy gyerek alapvetően jónak látja a szüleit, megbízik bennük. A szüleik meg csúnya dolgokat tettek velük. És valakik észrevették, hogy valami gond van, valakik komolyan vették a gyerekek szavait, meghallgatták őket, hittek nekik. A bűnösöket meg letartóztatták. Hány kisfiú, kislány, anya, feleség, élettárs, volt barátnő könnyebbült most meg, hogy a zaklatóját lecsukták? Ha csak rövid időre is. Mert sajnos, Szerbiában gyorsan kiengedik a bűnösöket. Nem egy ilyen történetet hallhattunk az utóbbi időben, amikor a vérengző kiszabadult, még dühösebb lett, és megölte az áldozatát.  

Beszélni kell ezekről a dolgokról. Nem szabad hallgatni. A családon belüli erőszak elsődleges áldozatai 95%-ban a nők és a gyerekek. Halljuk meg segélykiáltásukat… A hang nélkülieket is…

EMBERSÉG, ZENTÁRA NEM FORDULSZ BE?

Szalma Elvira élete 2004-ben pillanatok alatt megváltozott. Az addig életvidám, dolgos anya, feleség agyvérzést kapott. Mentő, kórház, Újvidék, műtét, 5 nap kóma. Hosszú felépülési időszak következett, orvosokhoz járás. Egy tündéri kislánynak és egy csillogó szemű kisfiúnak nélkülöznie kellett a gondoskodást, az anyai szeretetet akkor, amikor a legnagyobb szükségük lett volna rá. Elvira segítségre szorul ma is, szeme károsodása miatt nem tud írni, olvasni, beszéde nehézkes. Közlekedni pedig csak tolókocsival tud. Rokkantnyugdíjas, elvált, egyedül él, gyermekei már kirepültek a házból.

Egy különleges ember. Az élet csúnya, kelletlen fintorára élni akarással, kitartással tekint. Egy szeretetreméltó asszony, akivel ma órákat beszélgettem. Mosolygott, mesélt. Én meg itt ülök, a könnyeimtől alig látom a monitort, és kegyetlen dühös vagyok. Dühös vagyok azokra az emberekre, akik átnéznek rajta, akik nem érzik át a gondjait, akik semmit sem tesznek azért, hogy könnyítsenek az életén. És akik most legyintenek…

Elvira Zentán, a Kossuth Lajos utcában lakik. Abban az utcában, melyet még a kilencvenes években a helyi vezetők felparcelláztak. Volt ott két házsor, közé meg beépítettek még egy sort. A kisváros urai megígérték a régi házsorban lakóknak, hogy majd nekik is lesz nemsokára aszfaltjuk, meg kapnak közvilágítást is.

Ígérték, de ígéretüket nem tartották be. Ha az ember két lábon tud közlekedni, akkor még elviseli a sarat, a havat, a lyukakat. Kerekesszékkel ez lehetetlen. Marad a négy fal, marad a magány. És maradnak a jószándékú emberek. Az egyik levelet ír, a másik tolja a kocsit, a harmadik befizeti a számlákat, a negyedik hozza az ennivalót, az ötödik csak úgy beszélget, a hatodik társaságba hívja.

Elvira 14 éve küzd azért, hogy emberhez méltó élete legyen. Nincsenek nagy elvárásai a világ és mások felé. Szerény, nem akar sokat. Utat szeretne, ahol gurulhatna. Egy szerencsétlen lámpát az utcára. Levelet, kérelmet írt már mindenkinek, aki számít. A polgármestereknek, a kommunális vállalatnak, a Végrehajtó Tanácsnak, a helyi közösségnek. Megnézték, ígértek, mértek, azután meg síri csönd. Polgármesterek jöttek, polgármesterek mentek. Elöljárók jöttek, elöljárók mentek. A helyi közösségekben is volt már pár szakembercsere. Csak út és közvilágítás nincs. Lassan 30 éve. Elvira leveleire hol válaszoltak az illetékesek, hol nem. Pénzhiányra hivatkoznak, nehéz gazdasági helyzetre, nem illetékesek, nem tervezik, nem kerül bele a költségvetésbe. Nem fontos számukra. A kisember gondja nem érdekli őket.

Elvirát lerázzák. Nyűg a nyakukon, ha meglátják, mert jön ez a nő, és megint zaklatja őket. Az illetékesek elzárkóznak, mindig másra hárítják az ügyet.

Több mint ötszázan írták alá azt a petíciót, hogy legyen már végre út az utcában. 526 ember kérte az önkormányzatot, hogy tegyen valamit az ügyben. Lett egy betonjárda, ami túl keskeny ahhoz, hogy kerekesszékkel lehessen közlekedni rajta. És ez a betonjárda nincs összekötve a legközelebbi aszfaltos utcával, így lehetetlen a városba való bejutás.

A Vajdasági Bank sem érzi fontosnak, hogy akadálymentes feljárót építsen. Nincs rá törvény, mondják ők. Nincs akarat, mondom én.

Egy kis bukkanó a kerekesszékes embernek hatalmas akadály. Sok helyre nem juthat be. Korlátozottak a lehetőségei. Esélyegyenlőség? Együttérzés? Segítőkészség? Megértés? Elfogadás? Emberség? Merre jártok?

Nem tudom, mennyibe kerülhet az út kiépítése, a lámpa felszerelése. Ha bárki tud segíteni Elvirának, kérem, tegye meg. Ha egy megosztással, ha egy petícióval, ha egy fontos emberrel való beszélgetéssel… Legyen már út, legyen már lámpa. Az illetékesek nyugodtan alszanak. Ők bárhová eljutnak. Gyalog, biciklivel, motoron, községi autóval. Azért szavaztak rájuk az emberek, hogy segítsenek rajtuk, nem azért, hogy ne foglalkozzanak velük. 

 Én optimista vagyok, hiszem, hogy vannak még jó emberek…