Az Emberség, Zentára nem fordulsz be? című blogbejegyzésem több mint 10 ezer olvasóhoz jutott el. Sokan megosztották, többen
írtak hozzászólást. Megszólalt Elvira lánya, Apró (Szalma) Andrea és Vatai
Zsuzsanna, a Tisza-part–Alvég Helyi Közösség titkára is. Mindkét megjegyzést teljes egészében közlöm.
Apró
Szalma Andrea:
„14 éves voltam mikor édesanyám
súlyos agyvérzést kapott egy aneurizma következtében. Én találtam meg, ha nem
hívom hozzá a mentőket, hanem ahogy ő akkor azt kérte, hagyjam pihenni és majd
jobban lesz, akkor ma már nem élne. Rögtön vitték le Újvidékre és műtötték.
Közben telefonáltam a munkahelyére, értesítettem édesapámat, stb. Édesapám 37 éves
volt, öcsém 11, valahányan mit sem tudtunk a háztartásvezetésről, főzésről,
mert az anya dolga volt... Addig. 14 évesen senkinek nem kívánom, hogy lássa az
addig sebezhetetlennek hitt édesanyját lélegeztetőgépen, kómában,
magatehetetlenül. Egy hónapig minden nap lejártunk hozzá, úgyhogy nem is volt
saját autónk. Otthon, ugye meg kellett tanulnunk mindent, amit egy
háziasszonynak. Nem volt mama vagy tata, aki segítsen. Anyai nagyszüleim
addigra elhaltak, apai nagyszüleim elváltak, és hol egyik, hol másik nem
tartotta a családunkkal a kapcsolatot. Édesanyám beszédkészsége sérült,
olyannyira, hogy manapság is csak barkochbázni lehet vele, a jobb fele
lebénult, az agyából a műtét közben egészséges részeket is el kellett, hogy
távolítsanak, így se írni, se olvasni nem tud, mindez mellett a szeme is
károsodott. Szóval, egy hónap után áthozták Zentára, a rehabilitációra, mi
ennek örültünk, hisz már biciklivel is ki tudtunk hozzá járni minden nap. Megengedték,
hogy látogatás időn kívül is mehessünk, ha épp délután iskolában voltunk.
Illetve hazudok, egyetlen egy nap, egy keddi d.u. nem mentem ki, mert tanulnom
kellett. (Jegyezném meg, a 8.-at kitűnőre fejeztem, és sikerült felvételiznem
közgázra.) Közben otthon én lettem a háziasszony édesapámmal együtt. Öcsém még
nagyon kicsi volt hozzá. Egy év rehab után hazaengedték, és az addigi tennivalók
mellé jött édesanyám ápolása, ezt most itt ne részletezzem, mit foglal magába
egy akkor még ágyba fekvőt ápolni, mindenkinek a képzeletére bízom. Közben
iskola, és az ápolása mellett még tanítgatni beszélni, járni, hogy egyre jobban
fejlődjön. Volt neki két epilepsziás rohama a műtétek következtében,
mindkettőnél én vettem észre, mert egy ágyban aludtam vele és hívtam a
mentőket. 4 évig ment ez az egész, és hozzáteszem, hogy aki ismeri édesanyám,
tudja, hogy nem egy könnyű természet, és az idegsebész, aki operálta mondta,
hogy rossz tulajdonságai, ami mindenkinek vannak, a műtét velejárójaként csak
felerősödnek. De nekem így kell szeretnem, mert ő adott nekem életet. 18 éves
koromban elváltak a szüleim. Édesapám munkahelye a csőd szélére került, nem
tudott eltartani bennünket, édesanyámmal meg hát tudjuk, mi a helyzet. Amint
befejeztem az iskolát, elkezdtem dolgozni. Azóta is dolgozok. Az élet többi
buktatójáról, ami emellett rám várt, nem szeretnék mesélni, mert most konkrétan
édesanyámról van szó. Aki mára, hála a Teremtőnek, annyira felépült, hogy el
tudja magát és a háztartását látni. Ha nem is megyek hozzá mindennap, akkor felhívom,
hogy jól van-e, stb. Mert a napig megtörténik, hogy elesik, akkor igyekszünk a
segítségére sietni. És mivel azóta megházasodtam, és a férjemmel két közepes
fizetésből most hoztunk tető alá mesterek nélkül egy házat, ezért ő is megérti,
és nem várja el tőlünk, hogy amit meg tud csinálni, azt helyette csináljuk. De
járdaépítést és a különböző épületekbe való bejutást már úgy gondolom, nem az
én dolgom megoldani.”
Vatai
Zsuzsanna, a Tisza-part – Alvég Helyi Közösség titkára
„Emmának Elviráról
Meggyőződésem, hogy a zentaiak
egyik legfőbb és jellemző tulajdonsága az emberséges hozzáállás. Már nagyon
régóta Zenta a környék kultúrális, egészségügyi és oktatási központja, ezekkel
a témákkal hosszú távon nem lehet humánus beállítottság nélkül eredményesen
foglalkozni. Érintettség okán fűzök hozzászólást az íráshoz, a Tisza-part –
Alvég Helyi Közösség titkára vagyok és pontosan tudom, az utóbbi időben
miminden történt Szalma Elvira érdekében. Nagyon szeretném, ha a többi Zentán
élő mozgássérültnek vagy bármilyen más módon szerencsétlen embernek legalább
annyit adhatnánk amennyit Szalma Elvira már kapott. Vegyük sorra: a
szennyvízelvezető csatornahálózat kiépítése után 2012-ben törtköves
fölszórással járhatóvá tettük az úttestet, amely a csatornaépítés után, addig
homokos volt. Az úttestet azóta szükség szerint rendszeresen kátyútlanítjuk.
Ugyanebben az évben került sor a járdabetonozásra is, Elvira háza előtt is,
kiszélesítve azt a bejárata körül, akadálymentesítve az átjáróknál a közeli
boltig. Ő már akkor elégedetlen volt, jelezte, hogy ő a másik irányba, másik
boltba akar járni, a disznórakodó felé, neki abba az irányba csináljunk járdát
és aszfaltutat akar háza elé. Akkoriban még az a terület, amely Elvira házától
a disznórakodó felé húzódik, egy kiserdő volt, amit az ott lakók hátsóudvarként
és raktárként használtak. Akkora költséggel járt volna Elvira kívánságainak
teljesítése, amit nem tudtunk vállalni. A kért irányba kis kerülővel,
akadálymentesített területen juthatott el, ebben tudtunk segíteni. Azóta a
város a kiserdő területét kitakaríttatta, megtéve ezzel az első lépést a
közművesítés felé. Jöhet a tervdokumentáció elkészítése – ez is tetemes
összegbe kerül, jöhet az éjszakai világítás, a járdabetonozás, a zöldfelület
kialakítása és a többi, nade lássuk be, ez mind nagyon-nagyon sokba kerül. A
gazdasági helyzet pedig olyan amilyen – mindannyian tudjuk. Arról nem is
beszélve, hogy hányan várnak még a városban arra, hogy legalább a
szennyvízelvezető csatornahálózatra rákapcsolódhassanak, a törtköves,
rendszeresen kátyútlanított úttestet meg ne is említsem, hányan szeretnék! A
méltányosság kedvéért a többi mozgássérült igényeit is figyelembe kellene
vennünk. Amennyiben bárki kíváncsi Elvirával zajlott levelezésünkre, a
kívánságaival való foglalkozásunkra, szívesen látom az irodámban. Úgy gondolom,
hogy egy témát akkor lehet reálisan és tárgyilagosan bemutatni és nemcsak egyik
oldaláról megvilágítva arról vitát indítani, ha a másik oldal szereplőit is
megkérdezik. Ezt hiányolom. Mielőtt valaki felháborodásában tollat ragad,
alaposabban tájékozódjon. Hátha az igazság valahol máshol van, nem ott, ahova
mutogatnak. Azt kívánom, hogy a Kossuth Lajos utca minél előbb olyan rendezett
és gondozott legyen, mint a képen látható utca. Erre azt hiszem, egy kicsit még
várnunk kell, de amint a városi költségvetés engedi, amit megtehetünk ennek
érdekében azt biztosan megtesszük.”
U.i.: Köszönöm mindkét
hozzászólást. Csak csendben megjegyezném: nem virág hiányzik az utcából. Út és
lámpa. Próbálja ki, aki gondolja, hogy lehet egy törtkővel lerakott utcában kerekesszékkel
közlekedni…
Szívesen válaszolok, amíg mindenki számára világossá válik, hogy van járda az utcában, amelyen lehet kerekesszékkel közlekedni. A törtköves úttest a gépjárművek számára készült, hogy a mentő, falugondnok és mások is könnyen megközelíthessék Elvira házát. Annyit tennék még hozzá "csendben" hogy sok mozgássérültnek sajnos ennyi se jutott egyelőre.
VálaszTörlés