2017. augusztus 15., kedd

AZ ÉN UTCÁIM

        Szeretem ezt a várost. Itt van az otthonom. Itt van mindenem. Ide kötnek az emlékek. Az első lépéseim, az első szerelem, az első csalódás, az első felhorzsolt könyék. Az óvodám, az iskolám.  A családom, a temetőben az őseim. A barátaim. Sokszor hagytam már el, és sokszor tértem vissza. Megmagyarázhatatlan érzés, amikor közeledek felé, amikor meglátom a várost jelző táblát. Tudom, hogy hazaértem.
        Minden utcának van neve. Híres író, festő, történelmi személyiség nevét viseli. Tisztelem munkásságukat, hősiességüket, mégis átneveztem őket. Valahol felsős koromban kezdődött.
        Ölelés utca. Igen, itt ölelt át először Imi, aki osztálytársam volt. Nem voltunk szerelmesek egymásba, nem olyan romantikus ölelés volt, hanem baráti. Vigasztaló. Egyetértő. Az előzmény az volt, hogy megírtam a padtársnőm matekellenőrzőjét. A tanár megszégyenített, mindennek elmondott, hazugnak, csalónak, pofátlannak nevezett. Én pedig csak segíteni szerettem volna, és nem éreztem magam ilyennek. Itt, az Ölelés utcában tanultam meg a barátság fontosságát.
        Az Első csók utca. Ártatlanok, ügyetlenek, tapasztalatlanok voltunk. Folytatása nem is lett. Mégis ez volt az első. Pár éve találkoztam utoljára az „elkövetővel”, kávéztunk, beszélgettünk egy jót.
        Nevetés utca. Volt egy barátom, gyönyörű fogai voltak. Gyönyörű volt a mosolya. Mindig nevettünk. Ha tudnék ma is ilyen önfeledten kacarászni, de jó is lenne. Az ő nevetését ma már nem gyártják, pedig receptre kellene felírni. Egy szebb világban boldogítja már a többieket.
        Szerelem utca, Csak Te, és senki más utca, Veszekedés tér, Legjobb köz, Boldogság-híd. Mindenhez köt valamilyen emlék. Minden egyes lépéshez. A diófához, a buszállomáshoz. Az útjelzőtáblához, a sarki kisbolthoz. Olyan dolog, amit senki nem vehet el tőlem. Itt nőttem fel, itt formálódtam, itt lettem az, aki ma vagyok.


        Kispad utca. Nagymamám felé menet az egyik ház előtti kispad sok titkot tud. Még most is ott tűri az időjárás viszontagságait. A ház lakói már rég külföldön élnek, Juci néni, Mari néni, a pletykás asszonyságok már nincsenek az élők soraiban. A pad szomorkodik utánuk. Meg vár bennünket. Rajta ülve ígértük meg egymásnak B.-vel, hogy bármerre is visz a sorsunk, ha megöregszünk, ezen a kispadon találkozunk. Majd ülünk, fogjuk egymás kezét, és boldogok leszünk.
        Mindenkinek van saját városa, saját utcája, amit elnevezhet. Nekem itt van az otthonom. Itt vannak az utcáim. A szeretteim, a barátaim, a jófej szomszédjaim. Itt a családi ház. A házam, a kertem. Ahol a wifi saját magától kapcsolódik. Ahol csak úgy egész nap pizsamában is közlekedhetek. Ahol saját bögrémből ihatom a reggeli kávét a teraszon. Ahol vár valaki, akit szeretek. Aki szeret. Még ha négy lába is van…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...