100 NAP. AZ IGAZMONDÓ. VAGY MÉGSEM.

                Augusztus 11-én nevezték ki a szerbiai kormányt. Mazochista vagyok, ezért végignéztem Vučić kormányfő ömlengését az elmúlt 100 napról. Valakinek kettőnk közül gond van az agyával. Mivel ő tökéletes, ezért csak én lehetek a hülye.

        Őrültségem bizonyítja, hogy megnéztem a Pink TV reggeli műsorában való szereplését, majd ez nem volt elég, a sajtótájékoztatóját is követtem, hogy meggyőződjek róla, jól látok, hallok-e.

        Hogy lebiggyesztett szájjal sikeresnek ítélte a megválasztása óta eltelt száz napot, ebben nem is kételkedtem. Csak nem mondhatja, hogy egyre rosszabbul élünk… Röpködtek a milliárd eurók, a szufficitek, a deficitek, dicsérte a minisztereit, akik szorgalmasan dolgoztak… Hogy micsoda energiát fektettek be abba, hogy nekünk jó legyen… Egy elfogult anyuka nem dicséri ennyire a gyerekét…

        Büszke, hogy autópálya szakaszt adtak át. Igaz, hogy nincs két hete, hogy átadták a Ljig és Preljina közötti utat, de már sikerült ellopni róla 2 kilométernyi kerítést és vagy 20 aknafedelet. Ha nem lenne tragikus a kamionos utazása, még nevetnék is rajta kínomban. Csak csöndben jegyzem meg, hogy nem kötötte le magát... Gondolom, nem kellett 5000 dináros büntetést fizetnie. 

        Büszke, hogy gyárakat adtak át. Szerbia történetében még soha nem nyílt ennyi gyár. Több ezer munkásnak biztosítottak megélhetést. Ez a mondata visszatérő motívum, ugyanis nagyon gyakran hangsúlyozza, hogy Szerbia történetében még soha nem volt ilyen jó. Úgy megrángatnám a nyakkendőjét, hogy elmondjam neki, én igenis éltem már jobban. Mielőtt ő színre lépett volna.

        Büszke arra, hogy soha nem látott mértékben fejlődött az építőipar, a kiskereskedelem, a mezőgazdasági termelőknek egyre jobb. Kérdezze csak meg a földműveseket, hogy mi erről a véleményük…

        Büszke, hogy működik az e-baba rendszer. Ha valaki még nem hallott volna róla, ez azt jelenti, hogy 15 perc alatt bejelenthetjük interneten keresztül a megszületett gyerekünket. Juppi! És működik az a rendszer is, hogy sorban állás nélkül szerezhetünk elektronikus betegkönyvet. Már aki tudja használni a rendszert.

        Büszke arra, hogy soha nem volt még ilyen erős a katonaságunk. Egyre komolyabb fegyverkészlettel rendelkezünk, és most már egyre inkább tisztában vannak a világ országai azzal, hogy Szerbia integritását nem lehet veszélyeztetni. Semmit nem bír velünk Amerika, Oroszország, de még Észak-Korea sem. Gondoljunk csak bele…

        Büszke arra, hogy 44 helyet léptünk előre a Világbank Doing listáján. A világ legjobb országai között vannak eredményeink. Ezt sem tudom, miért jó nekem. Nem voltam rest, utánanéztem. A 47. helyen állunk. A környező országok mind előttünk vannak.

        Büszke, hogy csökkent a költségvetési hiány.

        Büszke arra, hogy csökkent a munkanélküliség. Hogy a francba ne csökkent volna, ha mindenki, aki tehette külföldön keresi a boldogulását. Még a nyugdíjas asszonyok is Németországban ápolják a betegeket, hogy az unokáikat iskoláztassák. Hogy segítsenek a minimális fizetést kapó gyermekeiknek.

        Büszke, hogy a bruttó hazai termék 2,7 százalékkal növekedett, de jövőre akár 3,5 százalékos is lehet! Az meg az én bajom, hogy ebből semmit nem érzékelek.

        Büszke arra, hogy 2016-ban az infláció 1 vagy 1,5%-os. Azzal a cinikus mondatával kicsit emelt a vérnyomásomon, hogy még mondja valaki, hogy emelkednek az árak… Nem, drága kormányfő, nem emelkednek az árak. Csak a benzin, a hús, a cukor, a villanyáram, a hús meg még pár apróság ára emelkedett. Januártól meg a kávé, cigi, alkoholos italok árai emelkednek. De hát ezek luxuscikkek, meg különben is 2017 januárjától lesznek drágábbak… Ezek után meg elkezdte dicsérgeti Jorgovanka Tabakovićot, a Nemzeti Bank elnökét, hogy neki köszönhető mindez a fantasztikus eredmény. Tojnék én is magasról az inflációra, ha a havi fizetésem több mint 550 ezer dinár lenne, mint Jorgovankának… Én egy év alatt nem keresek ennyit…

        Büszke, hogy milyen jó viszonyokat ápolunk a külföldi országokkal. Hogy Szerbia a környék stabilitásának oszlopa. Oppá… Továbbra is szeretnénk csatlakozni az Európai Unióhoz, de jóban maradunk orosz és kínai barátainkkal is. Soha nem voltunk még ilyen szoros kapcsolatban Albániával.

        Büszke, hogy lassan megszűnik a korrupció. Az, hogy tegnap zsebbe fizettem a rendőrnek, mert nem égett a lámpám az autón, az nem ide tartozik. Az még az a kis korrupció, ami megmaradt.

        Büszke, hogy folytatódik a szervezett bűnözés elleni harc. 335 ügyet oldottak meg. Gratulált is Nebojša Stefanović belügyminiszter barátjának. Az, hogy napi szinten lelőnek valakit, mindig olyan embert, akinek már elég vastag rendőrségi dossziéja van, és szabadlábon futkos, az nem gond. A 90-es években nem voltak ilyen alvilági leszámolások. Szerbia biztonságos ország, mondta, és nem szakadt le a tv-stúdió plafonja. Az, hogy világos nappal Újvidéken meglőttek egy lányt, hogy még mindig nem találták meg, ki ölte meg délután fél 4-kor Jelena Marjanovićot, hogy ki hagyott fegyvereket, robbanóanyagokat Vučić apjának háza mellett, hogy hány felderítetlen bűneset van, ez is a biztonság kategóriájába tartozik.

        Vannak ám céljai is! Szeretné csökkenteni az államháztartási hiányt és a GDP 70,8 százalékát kitevő államadósságot. Bármit jelentsen is ez. Gondolom, Maris nénit nem hatja meg. Biztosan boldog, hogy 400 dinárral több nyugdíjat kap majd egyszer, és örül, hogy megérkezett a több ezer dináros lecsapolási díj számlája és a házadóé is. Mert Szerbiában egyre jobban élünk. Céljai között szerepel még több száz kilométer autópálya, új kórházak, iskolák építése, jobb oktatási és egészségügyi rendszer, több befektetés a sportba és a kultúrába, modernebb mezőgazdaság, elégedettebb földműves.

        Kicsit aggódik, hogy emelkedik a dollár árfolyama, de majd csak lesz valami.

        Azt mondja Vučić, hogy jó úton haladunk. Egyre jobb úton. A teljes elnincstelenedés felé. Egyre nagyobb a szegénység, egyre nehezebben élnek az emberek. A fizetések csökkentek.

        És hogy én mire vagyok büszke? Büszke vagyok, hogy még ép ésszel ezt végig tudom hallgatni. Napi szinten. És hogy még élek. Túlélek. És hogy szemrebbenés nélkül hallgatom a hazugságokat. Szeretem Szerbiát, de úgy érzem, Szerbia nem szeret engem. 

Az írás megjelent a Délhír portálon is: Délhír portál