MEGHALNI SEM OLCSÓ DOLOG

    Katolikus temetésen voltam. Szomorú esemény. Egy barátnőm nagytatáját kísértük utolsó útjára. Szép kort élt meg, 94 évet.

         Részvétnyilvánítások, a pap imát mondott, a kántor énekelt, halottas kocsi, a virágok egy külön kocsin, majd elindultunk a sír irányába. A sírhelynél a pap mondott még pár imát, a sírásók lehelyezték a koporsót, majd elföldelték Péter bácsit. Ráhelyezték a koszorúkat, a csokrokat. 32 perc. Ennyi volt az utolsó végtisztesség, az elhunyt búcsúztatása. 

        Másnap meg a szaladgálás maradt. Mit mondjak, borzalmasan magas árak vannak a katolikus egyháznál. Számla nélkül. Adó nélkül. Erről nem ők tehetnek, a szerbiai törvények szerint nem kell adózniuk.

          A temetés biznisz, kegyelet ide vagy oda.

      Az egyházadó az első pont. Ez egy önkéntes anyagi hozzájárulás. Papíron önkéntes, de a valóságban nagyon is kötelező. Az általános irányelv alapján ez az átlagkereset 0,5-1%-át teszi ki. Ha az elhunyt minden évben szorgalmasan eleget tett a kötelezettségének, akkor a hozzátartozóknak szerencséje van, ezt nem kell fizetniük. Ha nem szerepel a „nagykönyvben” a befizetés, akkor visszamenőleg több ezer, akár tízezer dináros összegről is beszélhetünk. Mindannyian hallottunk már olyan esetekről, ahol az atya nem volt hajlandó eltemetni valakit, mert „tartozása” volt az egyház felé. Anyósom kisnyugdíjas, 15000 dinárt kap. Amikor atyánknak 2000 dinárt adott, akkor csak fél évre írta be az adományt, mondta neki, hogy spóroljon, még egy ezrest igazán fizethetne…

     Következik a sírhely. Ha van, akkor a bérletet kell fizetni, ami helységenként különbözik. Éves bérleti díja személyenként 300 - 1000 dinárig terjed. A temetők egyes helyeken az egyház, máshol pedig a helyi közösségek, kommunális vállalatok hatáskörébe tartoznak.

        A kápolna használatáért külön kell fizetni. Fejlettebb településeken van WC, mosdó, fűtés, kávéfőzésre külön helyiség, ki is takarítanak. Fejletlenebbeknél se WC, se fűtés, se takarítás. Az árakon ez azonban nem tükröződik.

         A lélekharang megszólalásának is külön árjegyzéke van. Nem mindegy, hogy hány verset húznak naponta. A pap „kiszállásáért”, a búcsúbeszéd megtartásáért is fizetni kell, valamint a kántor sem ingyen végzi munkáját. 

        Akkor még nem is beszéltünk a következőkről: a halott szállítása, a koporsó, a szemfedél, a ravatalozás, a felirat, a gyászlap, a kereszt, a zsebkendők, a gyászszalag, a sírásók, a virágok, a gyertyák, a szenteltvíz, a gyászjelentés, a gyászmise, a műemlék állítása, a kőfaragó munkadíja… Pogácsa, kávé a halotti toron. 1000 euró nem elég...

        Jártam már temetésen, ahol a gyászhuszárok matt részegek voltak, tiszteletlenül viselkedtek, mindenki azt figyelte, hogy mikor fog egyikük beleesni a sírba. Sajnos, az ott élőknek nincs módjuk másik temetkezési vállalathoz fordulniuk, ők az egyedüliek a kisvárosban.  

        Az egyházi temetés nem kötelező, mint ahogy az egyházhoz tartozni sem kötelező. Nem azt mondom, hogy a jövedelemből lehetőségeinkhez mérten nem adakozhatunk az egyház javára, de: egy becsületes, istenhívő, jólelkű, másokon segíteni akaró pap ne ezzel fogadja a híveket! Ne a pénz legyen az első! Ne a piszkos anyagiak. A papi élet sajnos egyre inkább a pénznek van alárendelve. Etikus dolog az ilyen? Valójában, semmi sincs ingyen. A temetés is egy szolgáltatás. A fodrász sem nyír meg ingyen, a sörért is fizetni kell a pincérnek.

          Meghalni sem olcsó dolog.

          Minden ember azonban megérdemli a méltóságteljes temetést.

GYORSABBAN, ERŐSEBBEN, JOBBAN!

         

        Robognak a gazdasági reformok, napról-napra jobban élünk, őrizzük stabilitásunkat, mindenki elégedett országunkkal, sehol nem volt szavazatlopás, sajtószabadság van, érkeznek a befektetők, építünk-szépítünk, munkanélkülit nagyítóval sem lehet találni, az átlagfizetések egyre magasabbak – hallhatjuk napi szinten az állami televízió híradásaiban, olvashatjuk a sajtóban. Közben meg lassan haladunk a teljes csőd felé. Fizetéseink a béka segge alatt vannak, tartalékainkat már régen feléltük, máról holnapra gondolkodunk, csak azt vásároljuk meg, ami a legszükségesebb, spórolni sincs miből.

        A gépkocsi is luxusnak számít a nagy átlagnak. Regisztrálni kell, biztosítani, elromlik ez-az, valamilyen elektronikai kütyü, mester, szerviz, gumicsere… Lehetne egy olyan kimutatást is készíteni, hogy mikor töltöttük meg utoljára csordultig a tartályunkat. Én már nem is emlékszem rá… Az a jellemző, hogy csak annyit tankolunk, amennyi szükséges. Egy pirosért, két pirosért.

        Mindig csodálkoztam, hogy a magyarországi televíziók, rádiók a következő hírrel kezdték műsoraikat: Emelkedik az üzemanyag ára, a benziné bruttó 2 forinttal, a gázolajé bruttó 3 forinttal. Nem értettem, miért kell ezt a pár forintos emelkedést bejelenteni. A csökkenésről is ugyanígy beszámoltak. Szerbiában ez már évek óta nem divat. Ez sem úgy működik, mint normáliséknál.

        Rendet tettem a táskámban, a pénztárcámban, a „számlás fiókomban”. Megakadt a tekintetem a benzinárakon. Április 2-án 141,70, 8-án 145,70, 16-án pedig 152,70 dinárt fizettem ugyanazon a helyen a benzin literjéért. Juppi! Szép csendesen emelkedik az ára… Biztosan megmagyarázzák szakembereink, hogy a világpiacon is emelkedik az olaj hordónkénti ára, a dollár árfolyama is bezavar. Nem nagyon vigasztal a helyzet, mert a fizetésem meg ugyanannyi. Különbségek vannak a töltőállomások között is. Minőségben és a vízmennyiség hozzáadásában is.

        Meg különbségek vannak a környező országokban is. Ausztriában 1,05, Horvátországban 1,16, Romániában 1,00, Magyarországon 1,18 euró az átlagár. Mi a legjobbak vagyunk mindenben! Szerbiában 1,21 euró!

        Az autópálya díjakban is visszük a pálmát! A 10 napos matrica Ausztriában 8,90 euró, Magyarországon 2975 Ft, Romániában a 7 napos 3 euró. Németországban meg még fizetni sem kell érte, ingyenes a száguldás. Nálunk, hogy Szabadkáról leérjünk Leskovacig, összesen 10,50 eurót kell a kapuknál leperkálnunk. 460 km, egy irányba! Az utak minősége szóra sem érdemes...

        A szomszédainknál egy kicsivel magasabbak az átlagfizetések, magasabb az életszínvonal, de mi hősiesen ezt is lenyeljük a 360 eurós átlagfizetésünkkel. Nálunk nincs 13. és 14. fizetés. Nincs kajapénz. Útiköltség sem nagyon. Napidíjról ne is beszéljünk. Mi büszkék vagyunk, hogy átlag alatt keresünk. Mi tűrünk.

        Különben is, ez volt haladóink választási szlogenje: Brže, jače, bolje! Hőn szeretett vezérünk be is tartja az ígéreteit: még gyorsabban növekednek ezentúl az árak, még erősebben szipolyozzák a népet, még jobban a földbe döngölnek majd bennünket.

        Én nem ezt választottam.

BESZÉL MAJD AZ UTÓKOR...

                Elfütyültem sorszámot kérni Ursulától. A barnamedvétől, aki egy orvosi rendelőben dolgozik Dr. Bubó asszisztenseként. Igazán kedvesen fogadott. Látva a helyzet súlyosságát, azonnal a világ legismertebb uhu doktorához vezetett, aki az Orvosi Begyetemen diplomázott. A doki bácsi már sok állaton segített, meggyógyította a köhögő harcsát és a reumás mókust is. Csak tud javasolni valamit nekem is…

        Belekezdtem a mondandómba. A Jó reggelt Vajdaság oldalon ajánlották, hogy hozzá forduljak. Ez itt most a reklám helye, olvassák el a teljes cikket: KÉREM A KÖVETKEZŐT!

        Van ez az írás, ami összekapcsol sok mindent. Megjelenik benne a demokrácia, Freud, Che Guevara, a Sas-kabaré, a focimeccs, a drogosok, Caligula, sőt még Péró bácsi is. Többször is elolvastam, mert szerettem volna megérteni. Józan, paraszti eszemre hagyatkoztam. Még amit értek, azt sem értem. Ha átsiklok a helyesírási hibák felett, akkor is értelmetlen az egész. Tény, hogy napok óta balhék vannak mindenfelé. Tény, hogy egyesek szűzlányként csodálkoznak, „hogy Szerbiában a külvilág mérvadó tényezői szerint is demokratikus választás zajlott”. Az biztos, hogy szűzlány nem vagyok. Az is biztos, hogy a választás nem volt demokratikus. Megfélemlítések, lefizetések, munkahely ígérgetések. Mindannyian tudunk róla, csak vagy bevalljuk, vagy nem. Akik csodálkoznak, lehetnek akár szűzfiúk is.

        Igen. Őgyelgünk. A kisvárosban, a nagyvárosban. Nem vezényszóra. Nem tucatnyian. Több ezren. És szeretnénk a demokráciát, a sajtó szabadságát. Egyre többen csatlakoznak hozzánk. Neves újságírók, énekesek, színészek, orvosok, értelmiségiek, tanárok, rendőrök, katonák, egyszerű munkásemberek. Idősek és fiatalok. Sétálunk. Védjük az egészségünket, tágítjuk a tüdőnket. A dilit meg ránk hagyják. Egyelőre.

        Hogy miféle zugokból, melyik kő alól másztunk elő? Az otthonainkból. A tehetetlenség hajtott bennünket előbújni. Nem tudjuk már elviselni a hazugságot. A képmutatást. Az ígéreteket. A nélkülözést. Nem bírjuk már látni a befizetésre váró számlahegyeket. Gyerekeink kinőtt cipőjét. Vacsora helyett teszünk egy laza kört. Fesztiválozunk egy kicsit, hallatjuk a hangunkat, majd szépen hazamegyünk beindítani a mosógépet, mert akkor van olcsó áram. Egyre nagyobb a fényünk, mint a lángunk. Csak vezetőink korma zavaró. Ez pedig nem levakarható. Kár is vitába bocsátkozni minisztereink munkakönyvében lévő munkaévekről. Meg a végzettségükről. A megvásárolt diplomáikról. Mert én igenis dolgozom. Ők meg lopnak. Vihetném akár én is ezt a táblát. És nem vagyok drogdíler. Az én adómból nyomtatták a plakátokat, fizették a kampányra menő autóbuszokat, a szendvicseket, az ott megjelenők napidíját, szerbiai körútját. Azt ne mondja valaki, hogy az államelnök szabadkai beszédére szabadkaiak mentek… Még a CNN is azt hitte, migránsok érkeztek a határra…

        És a többi sem kismiska. Különben is jobban szeretem a sárgadinnyét a görögnél. Nem szeretnék mártír lenni, tökön sem rúgom magam, viszont a lelkiismeretem ezt diktálja. A kis mondókát lehetne másként is értelmezni:

Ez elment kampányolni,

ez lefizette,

ez megfélemlítette,

ez ígérgette,

és ez a marha nagy meg bezsebelte!

        Kisváros, nagyváros, ismer mindenki mindenkit. Régóta világos már minden. Nem hisztizek, csak fütyülve „tüntizek”.

        Nem kell egymás torkának ugranunk. Nem kell egymást meggyőznünk a magunk igazáról. A vélemények különbözősége színesebbé teszi mindennapjainkat. Milyen unalmas is lenne, ha birkaként bólogatnánk mindenre… Kulturált keretek között vitatkozni egy jó dolog, még akkor is, ha a végén nem jutunk közös nevezőre. Fejlesztjük érveléstechnikánkat, beszélgetünk egyet, új nézőpontokat ismerünk meg. Toleráljuk már egymás véleményét, ne sértegessük egymást…   

        Dr. Bubó csak szivarozott. Arról ismert, hogy a tüneteknek mindig keresi a lelki, pszichológiai okait. Az én betegségemre se lábsót, se fogsort nem tudott felírni. Mivel szereti a galibákat, fogott egy fütyülőt, Ursulától elkért két fedőt, és a terápia után elkísért az esti sétára…

OTTHON - ITTHON

        Állunk a határon. Vagyis ülünk az autóban. Egy apuka, egy anyuka, egy kislány. Fél órája meg sem mozdult a sor. Nem idegeskedünk, megszoktuk már az elmúlt három évben. Rengetegen vagyunk, egyre többen. Évről-évre szaporodunk. A török vendégmunkások mellett hazánkfiai is. Osztrák, német rendszámtáblás autókban. Családok, egyedülálló férfiak. Apák, fiúk, férjek. Megyünk vissza. Otthonunkból az új otthonunkba. Itthonról otthonba. Vagy hazából haza. Én sem tudom. Valahol útközben vagyunk. Végig úgy érezzük.

        92 óra. Ennyit töltöttünk szüleinkkel, testvéreinkkel, barátainkkal, ismerőseinkkel. Nem is jutott mindenkire idő. Senkire sem jutott elég idő. Még sok mesélnivalónk lett volna, nekik is. Anna tele van élményekkel. Tojásfestés a mamával, játszás az unokatestvérekkel. Húsvét. Nyuszi. Élő nyuszi. Még érződik rajta a reggeli locsolkodás illata, szagolgatja is folyamatosan. Meg kellett még várni a szomszéd kisfiút is, neki adta a legszebb piros tojást. Boldog a gyerek. Otthon mindig boldog. Önfeledten tud nevetni. Esténként úgy kell lecsutakolni, becsalni is alig lehet az utcáról. Különben az egész utca ilyenkor, ünnepekkor zsong. Minden gyerek vendégmunkás gyereke. A nagymamák, nagytaták kivirulnak. Ezeket a perceket várják, ezekért a percekért élnek.

        Lassan araszolunk előre. Lassan működik a rendszer. Az „eus sorban” állunk, köszönve az őseinknek. Meg Magyarországnak az útlevelünket. Meg Szerbiának, hogy nem tudunk megélni a fizetésünkből. A mi autónk is osztrák rendszámtáblás, ez volt az első befektetésünk. A biztonság számított a megvásárlásakor, az egyik legfontosabb szempont volt, és hogy bírja a hosszú utat. Nagy legyen, karaván, sok minden beférjen, lehessen pakolgatni ezt-azt.    
       Nem is tudom, hogy mi most szerencsések vagyunk, vagy mégsem. Mi együtt ülünk/állunk a határon. A mellettünk lévő sorokban pár órával ezelőtt hány fiú hagyta otthon könnyes szemű szüleit, hány férj ölelte meg szomorú szívvel feleségét, hányan búcsúztak el millió puszival a gyerekeiktől? Senki nem készített még erről statisztikát. Senkinek nem jó ez az állapot. Otthon a szívünk, a múltunk, az emlékeink. Külföldön a pénzkereseti lehetőségünk, a jövőnk. Gyerekeink jövője. A csomagtartóban meg a Smoki, a Plazma keksz, az apukám termesztette reszelt torma, az anyukám finom kalácsai.

        Nehéz. Egyáltalán nem könnyű külföldön élni. Más nyelv, más szokások, más emberek. Nem barátkoznak könnyen. Mi sem kötünk mély barátságokat. Képzettségünknél alacsonyabb státuszú munkát végzünk. Viszont ott a normális fizetés, a biztonságérzet, a kiszámíthatóság.

        Az időjárás is olyan, mint a hangulatunk. Hol esik az eső, hol süt a Nap. Múlnak a percek, az órák. Átvergődünk lassan az útlevél ellenőrzésen, a vámon. Elhagyjuk Szerbia görnyedező, dimbes-dombos, agyonfoltozott, autópályának nevezett útját, és rátérünk az Európai Unió talajára. Hömpölyög a tömeg. Pár ideges sofőrt kivéve, normálisan vezet mindenki. Tudjuk, hogy mindannyiunkat hazavárnak. A sárga repcetáblák mellett anyukám szavai jutnak eszembe: Jelentkezz, kislányom, ha megérkeztetek…

NAGYANYÁM NOTESZA

                Drága Nagymama, ismét elővettem a noteszod, mint oly sokszor az utóbbi időben. Úgy érzem, velem vagy, segítesz nekem. Ebben a kis barna füzetecskében benne van minden. Az egész életed. A receptjeid, a világ legfinomabb „mézese”, a fontos évszámok, a részletes havi kiadásaid, a tanácsaid, a fohászaid, az útravalód a családodnak, külön-külön mindenkinek. Az utolsó kívánságod.

        1991. szeptember 26-a után már nem írtál többé bele. Megnyugodtál. Remélem. A betegágyadon is azon idegeskedtél, hogy nem tudsz nekünk segíteni a nehéz időkben. Se tanácsokkal, se anyagiakkal. Olyan aranyosan, ahogy csak Te tudtad, köszönöd meg a vejednek, az apukámnak, hogy mindig is tisztelettel bánt Veled, hogy mindig a családot tartotta a legfontosabbnak. Kéred, hogy nagyon vigyázzon a lányodra. Viccesen figyelmezteted, hogy nyáron, a tűző napon ne járkáljon hajadonfőtt, és jaj, a kertbe se ültessen annyi mindent, csak amit nagyon muszáj. Ne sok paprikát, meg ne sok babot, mert ezeket sokat kell kapálgatni. Drága jó lányodtól, az anyukámtól azt kéred, hogy ne járjon sűrűn a temetőbe. Inkább a családjával foglalkozzon. Tudod, hogy Téged úgysem felejt el. Ezt a kívánságod nem igazán teljesítette az anyukám, mindig talált időt, hogy elmenjen hozzád. Meg a rózsafákat sem szedtük ki a temetőben. Szépek. Hamarosan virágba is borulnak.

        Ebben a füzetben tartottad a pénzed is. A dugipénzed, amit a tojások eladásából tettél félre. Tudtad, hogy a nagytata ezt is elitta volna gyenge pillanatában. Nekünk tetted félre, az unokáidnak. Amikor elmentünk, mindig kihúztál belőle egy barna tíz dinárost, húsvét, karácsony előtt egy lila húsz dinárost. Meg is becsültük ezt a pénzt. Meg hogy örültünk a „kikevert tojásnak”! Sima cukorral, egy kis Benko kakaóval a tetején!  Most is összeszalad a nyál a számban…

        Biztosan nem örülsz, Nagymama, hogy most milyen világ van… Milyen szomorú lennél, hogy nem árulhatnál a piacon se babot, se tojást, se virágot… Szerencsére, ez (még) nem felénk történik, hanem a fővárosunkba, ahol a kommunális felügyelők keményen büntetik az ilyen árusokat. Egy fiatalembert vettek őrizetbe pár napja, mert tojást árult. Némán tűrte, a jelen lévők pedig nem értették a helyzetet. Tavaly egy dinnyét áruló bácsi a helyszínen meg is halt, amikor pénzbírságot akartak kiróni rá. Ő is az unokáinak szeretett volna egy kis zsebpénzt adni… A milliárdokat lopókkal, a csalókkal, a hazugokkal senki nem mer ujjat húzni. Szomorú világ ez…

        Nekem is írtál. Azt kérted tőlem, hogy szüleimhez jó legyek, szót fogadjak, ne feleseljek, segítsek, amiben tudok, harag helyett szeretettel forduljak feléjük. Kéred, hogy maradjak minden körülmények között ember. Tisztességes, segítőkész. Bíztál bennem.

        Beteg szíved vérzik értünk, írtad, hiszen még segíteni szerettél volna, még élni pár évig. Nem adatott meg.

        Drága Nagymama! Tanácsaid megfogadtuk. Apukám azóta is vigyáz az anyukámra, én a kéréseidhez tartom magam, és úgy érzem, ember maradtam. Nem hiába bíztál bennem.

        Azt viszont be kell vallanom, hogy anyukám eladta az ágyneműket. Tudjuk, hogy megbocsátod.  

A MAGYAR SZÓ ÉS A NAGYCSÜTÖRTÖK

        Magyar Szó. 2017. április 13. LXXIV. évfolyam, 85. (23 779) szám. Ára 50 dinár. Az egyetlen magyar nyelven megjelenő napilap Szerbiában.

        A keresztény hagyomány szerint a nagycsütörtök az utolsó vacsora napja. Jézus búcsút vett a tanítványaitól. Szeretete jeléül megmosta a lábukat.

        Ma én egyetlen vajdasági magyar napilapunktól vettem búcsút. Szeretetem jelét nem tudtam kimutatni, bár még utoljára végigsimítottam lapjain.

         Sokan már évek óra csak internetes kiadásban olvassák az újságokat. Én szeretem megfogni, érezni az oldalakat. Kiteríteni az asztalra. Lapozgatni. Visszalapozni. A Magyar Szó nálunk családtagnak számított.

        A csütörtöki (a műsorújság miatt) és a hétvégi Magyar Szót (az apróhirdetések, a megemlékezések miatt) vásárolják a legtöbben. Vagyis egyre kevesebben. Megkérdeztem az újságosnál, hogy hány példányt adnak el belőle. Azt válaszolta, hogy kettőt. Holnaptól ez még kevesebb lesz.

        Kitartottam a rengeteg bírálat ellenére is. Sokan felrótták, hogy pártlap lett belőle, hogy nem objektív. Botrány botrányt követett. Bíztam valamiben. Bíztam, hogy ez csak egy rossz álom, hogy majd csak felébrednek a még nem „áthelyezett” szerkesztők, újságírók. Nem ébredtek fel. Nem ébredhettek. Nem engedik nekik. A lelkem mélyén megértem őket. A megélhetésük függ írásaiktól. A gyerekeik tankönyve. A mindennapi kenyér az asztalon.  

        Az alapítók: Gál László író, Kek Zsigmond lelkész, újságíró, nyelvész, első főszerkesztő, Lévay Endre író, publicista és Majtényi Mihály író nem hiszem, hogy büszkék lennének a mai helyzetre. A mai húsz oldalra.

        A lap legújabb bejegyzett Alapítója és tulajdonosa, a Magyar Nemzeti Tanács. A honlapjukon a következő olvasható: „A Magyar Szónak, mint a Vajdaságban élő magyarság egyetlen írott napi közszolgálati funkciót betöltő médiumának feladata rendkívül sokrétű és összetett. Sajátos helyzetéből, és annak a közösségnek a sajátos helyzetéből adódóan, amelyet szolgál, egyaránt oda kell figyelnie a hazai és a magyarországi történésekre, azaz Belgrádra és Budapestre is. Ezenkívül Vajdaság, mint nem csupán földrajzi fogalom, hanem politikai és kulturális közösség is rendkívül fontos a Magyar Szó olvasói számára, nem utolsósorban pedig megkülönböztetett figyelemmel kell kísérnie az újságnak saját közössége, azaz a vajdasági magyarság politikai, társadalmi, közéleti, tudományos, és minden egyéb tevékenységét.”

        A mai újság címlapján a következőkről olvashatunk: Jóváhagyták a bánáti országút tervét, Újabb víztilalom Doroszlón, Megállapodtak a szíriai konfliktus rendezésében. Egy szó sem esik a tüntetésekről, a húsvétról, a kereszténység egyik legnagyobb ünnepéről, hogy egyre több jel utal arra, hogy nem lesz semmi a Budapest–Belgrád-vasútvonal fejlesztéséből. A Prosperitati Alapítvány tevékenysége sem téma. Az sem, hogy péntek-szombat-vasárnap-hétfő nem dolgoznak a bankok, posták, állami intézmények. 

        A negyedik oldal bal sarkában 14 sor tájékoztat arról, hogy valami történik Belgrádban. Ezt egy pillanatképpel illusztrálták is az újvidéki tiltakozó sétáról. 6 emberi fej látható a képen. Arról nem szól a fáma, hogy Szerbia hány városában is tüntetnek, hogy tizedik napja több tízezren vonulnak az utcákra. Többek között a sajtószabadságot is követelik.

                Valójában ez a belgrádi helyzet:

        Biztos nagyon fontos hír minden vajdasági olvasónak, hogy a Novi Pazarhoz tartozó Batnjik településen átadták rendeltetésének a csomagolóanyag-hulladékoktól védő első gátat. Negyed oldalas cikkecske.

        Pásztor István, Aleksandar Vučić kimaradhatatlanok. Előbbi a Jordán Hásimita Királyság kormányzati küldöttségét fogadta. A vendégek a decentralizációt szeretnék megismerni, Pásztor beszélt nekik a demokráciáról is. Uhh.

        A húsvéttal kapcsolatban a 10. oldalon olvashatunk, egy egész oldalon A szenvedéstörténet és a feltámadás a zenében címmel. Ebből tudtam meg, hogy Liszt Ferenc a Krisztus-oratóriumát 13 évig komponálta. Van még pár húsvéttal kapcsolatos írás, az Élelmiszer-biztonsági tanácsok ünnepi vásárláshoz (Itt tudhatjuk meg, hogy a tojás „trükkös” élelmiszer…), Mire figyeljünk játék vásárlásakor, A közmédia húsvéti műsorajánlója…

        Az évi 310-320-szor 50 dinár nem fog gazdagabbá tenni. Eddig sem lettem szegényebb. Úgy gondoltam, támogatom a lap megvásárlásával egyetlen napilapunkat. Tudom, sokan már egy ideje lemondtak róla. 

        Véget ért a mese mára, zárult Emma Magyar Szó-tára.

        A Nagycsütörtök a gyász napja.

VÉRNYOMÁSCSÖKKENTŐ HELYETT NÉZZÜNK KESIĆET!

      Zoran Kesić  már 19 éves korában riporterkedett a Studio B csatornán, főként a terepről jelentkezett. Többen is felfigyeltek tehetségére, hamarosan önálló műsort is kapott. Első saját showja az „Ozbiljne vesti” („Komoly hírek”) volt, majd következett a „Dezinformator”. Aktuális politikai kérdésekkel foglalkozott, a szatirikus jelenetekre már akkoriban is sokan kíváncsiak voltak. Csatornát váltott, elszegődött a Fox TV-hez (a mai Prva TV).  A „Fajront Republika” három évadon keresztül vasárnap (egy időben csütörtök) esténként élőben jelentkezett. Humor, irónia, szatíra – ezek a fogalmak jellemzik a legjobban a műsort. Zoran Kesić egyre népszerűbb lett. Több hazai és külföldi ismert embert hívott meg az adásba. Újságírókat, színészeket, zenészeket, irodalmárokat, sportolókat.

        2013-ban a B92 televízión indult a "24 minuta sa Zoranom Kesićem". Elmondhatom, minden adását láttam. És imádom. Megfertőztem már a kollégáimat, a szüleimet, és a gyerekeim is tudják, hogy szombat esti Kesić-nézés közben anyát nem illik zavarni. Azért imádom, mert a legaktuálisabb témákat egy eredeti, szellemes, nem mindennapi, szatirikus, humoros, nagyon-nagyon bátor hozzáállással közelíti meg. Azokról az eseményekről beszél, melyek érdekelnek. Politizál, kritizálja az aktuális hatalmat, kigúnyolja az aljas, becstelen, vulgáris életű emberek tetteit. Többször is betiltották már, néha hónapokig is nélkülöznünk kellett a képernyőről. A facebookon értesíti a rajongóit, hogy szóljanak a rokonságnak, szombaton újra adás lesz! A 24 perc, az nem 24 perc. Szerencsére. Nézném több órán keresztül is. Néha nosztalgiázni is szoktam, ha szomorú vagyok, megnézek pár régi adást, kiröhögöm magam, és megy az élet tovább. Ez is a műsor célja: nevettetni, szórakoztatni. 
         Nem csalódtam benne, ő is az egyetemisták mellé állt.  Támogatja követeléseiket, elítéli a választási csalásokat, neki sem tetszik, hogy nincs sajtószabadság…

        Mindenkinek ajánlom: a mai világban, amikor az optimizmus a béka segge alatt van, nem bízunk a szebb jövőben, nincs összetartás, együttérzés, és még a humor is kiveszett belőlünk, nézzünk Zoran Kesićet! Jót tesz a lelkünknek!

        A legutóbbi adásból a következő részek a kedvenceim, de aki szeretné megnézni az egészet, vagy a régebbieket, a következő hivatalos csatornáján megteheti:

https://www.youtube.com/user/24minutaofficial

EGYSZER... RÚZSA MAGDI ÉS PRESSER GÁBOR UTÁN SZABADON...

        Anya vagyok. A köbön. Nő vagyok. Ember vagyok. Nem VMSZ-es, nem MM-es. Haladok a korral, de nem éppen ezekkel a haladókkal. Este, lefekvés előtt elolvasom a híreket, tájékozódom a nagyvilági, kisvilági eseményekről. Követem a történéseket, véleményem is van. Egyszer ilyen, máskor olyan. Mindig meghallgatom mindkét felet, saját belátásom szerint adok igazat hol ennek, hol annak. Olvasom a Magyar Szót, a Szabad Magyar Szót, a nem helyesen írt Jó reggelt Vajdaságot, A Délhír hírportált, hetilapjainkat, a szerb sajtót.  A pártok közleményeit. Nézem a live-okat a neten. A tüntetésekről szóló beszámolókat és nem beszámolókat.

        A lányom keresztmamija tanár. Anyukám tanár. Nagyanyám tanítónő volt. A kolléganőm férje tanár. A szomszédasszonyom tanár. Ismerem a véleményüket, hallgatom az iskolai gondjaikat. Mesélnek a diákokról, a szülőkről, a nem működő demokráciáról, az iskolai agresszióról, a „megkötött kezekről”, a különböző új törvényekről, az átlag alatti fizetésekről, az egyre nehezebb megélhetésről. Mindannyian rendes, családos emberek. Szeretik, sőt, mondhatom, imádják a gyerekeket. A hivatásukat. Fontosnak tartják, hogy az órán neveljenek, ne csak oktassanak. A diákok Newton III. törvényét elfelejtik, de a meghitt beszélgetésekre még a húszéves osztálytalálkozón is emlékeznek. Haladnak a korral, követik az újításokat. Van facebook profiljuk, az iskolás gyerekek az ismerőseik. Külön csoportjuk van az osztályuknak, ott beszélik meg az aktuális kérdéseket, ott lehet vicceskedni is.

        A keresztmami középiskolai tanár. Nagyon jó tanár. Ez nem csak az én véleményem, a diákoké is. Szigorú, következetes, megérti a „kisfelnőtteket”. Reálisan osztályoz, őszinte. Soha nem kapott rosszabb jegyet nála az a diák, akinek nem egyezett a véleményével. Az a lényeg, hogy indokolja meg az állítását. Egészséges vita alakul ki a közösségben. A negyedikes gimisekkel beszélgettek a választásokról is. Érvek, ellenérvek hangzottak el. Különböző álláspontok. Szavazni, nem szavazni, kire szavazni. Mindenki elmondhatta a véleményét, következmények nélkül.

        Egy tanár is ember. Véleménye is van, hála Istennek! Hogy ezt megosztja a közösségi portálon, szíve joga. Nem is értem a Jó reggelt Vajdaság oldalon megjelent cikket. A lejáratást. Három tiszteletreméltó emberről van szó. Három nőről. Három tanárról. Akiknek a véleménye nem egyezik a jelenlegi hataloméval. A három tanárnő le is írja. Nyíltan vállalja. (Nem úgy, mint a cikk írója, Picúr.) Inkább ezt tartom gerinces hozzáállásnak, mint a szép jó reggelt, szép jó napot, szép estét rózsás megosztásokat.  Az nem gond, ha egy tanár, egy óvónő VMSZ-es tartalmat oszt meg? Körül lehet nézni a neten, vannak szép számban!

        Higgyétek/higgyék el, nagyon sokan egyeznek a három tanárnő véleményével. Tanárok és nem tanárok. Csak nem teszik nyilvánossá. Féltik a férjük/gyerekük/saját munkahelyüket. Én büszke vagyok, hogy ilyen tanáraink vannak. Nem meghunyászkodók, szolgalelkűek, hanem bátrak, büszkék. Kalapot emelek előttetek!

        Rúzsa Magdi és Presser Gábor száma jutott eszembe. Az én szövegem nem éppen egy irodalmi alkotás, de ennyi tellett tőlem.

Egyszer gondolkodhatnál, aztán jól szavazhatnál,

És akkor reményt kelthetnél, s rögtön jól is dönthetnél.

Vagy inkább hatos maradtál? Nálam Te levizsgáztál.

Simán kitörölhetnél, fekete-fehérbe kényszerítettél.

Egyszer megszoríthatnál, aztán hívogathatnál,

Egyszer salátázhatnál, aztán hazudozhatnál,

Egyszer festegethetnél, aztán fenyegethetnél.

Egyszer parancsolhatnál, egyszer be is zárhatnál.

Egyszer támogathatnál, s akkor sokat kínálnál,

S én meg tiltakozhatnék, kicsit nagyon remegnék.

Egyszer elkergethetnél, aztán sírva kérhetnél,

Aztán hiába ölelnél, nem hagynám: elmennél.

Egyszer ígérgethetnél, széllel szemben pisilnél.

Aztán szépen beszélnél, bűnbakot is keresnél.

Egyszer másként tehetnél, a tükörbe is nézhetnél,

A végén rá is jöhetnél, az életeddel fizetnél.

Egyszer tiltakozhatnál, mintha ellentmondanál,

Aztán megvilágosodnál: Ronda vicc volt, bánom már!

Egyszer agyam kimosták, aztán újra kimosták.

Egyszer ellentmondhatnál, aztán nyugodtan alhatnál.

.

S akkor úgyis tehetnél, mintha tényleg léteznél...

A KÉK BÁLNA ÉS A ZÖLD ELEFÁNT

       A kék bálnát másként óriás bálnának is nevezik. Emlős. Hossza akár 30 méter, testtömege akár 170 tonna is lehet. Csak a nyelve 2500 kg! A világ legnagyobb állata. A buta emberek mészárolni kezdték e fajt, vadászták őket a világ tengereiben, óceánjaiban, és majdnem ki is haltak. Jöttek az okos emberek, megvédték a kék bálnát, veszélyeztetett emlősnek nyilvánították.  Érdekesség, hogy a hatalmas állatnak nagyon szűk torka van, csak egy labda méretű élőlényt képes lenyelni. Kedvenc kajája a világító rákocska, a krill. A kis kék bálna borjú születésekor két és fél tonna, de nagyon gyorsan gyarapszik, naponta 90 kg-ot. Öngyilkos szándékkal a partra veti magát.

     A kék bálnáról nekem az állat jut eszembe.  Beteges agyú emberek azonban kitaláltak egy játékot. Egy olyan játékot, amely a fiatalokat érinti. Több országban is terjed a kamaszok körében az öngyilkosságra buzdító Kék bálna kihívás. A híradások szerint Magyarországon már két lány is felakasztotta magát. Szüleik később találtak a számítógépen, az okostelefonon, a füzeteikben e szervezetre utaló írásokat, rajzokat.

        A játék kitalálói becserkészik a magányos, bánatos gyerekeket, majd ismerkednek velük, titkokat beszélnek meg. Egy 50 feladatból álló listát kapnak. Először csak kisebb kihívásokat kell teljesíteniük: éjszaka horrorfilmet nézni, bálnát rajzolni, felmenni egy magas épület tetejére, valamit ellopni a boltból. Így léphetnek szintet. Minden szint egyre durvább feladatokat tartalmaz. A legutolsó az öngyilkosság. A fiataloknak mindezt bizonyítaniuk is kell, fényképekkel, videofelvétellel. Közben zsarolják őket, hogy a családjuknak bántódása esik. Választási lehetősége is van az áldozatnak: vagy öngyilkos lesz, vagy a szervezet öli meg.

       Nekem a szívem is majdnem megállt. A játék Oroszországból terjedt, a kitalálóját már letartóztatták, de sajnos vannak követő is.  Mennyire beteges elmének kell lenni, hogy valaki ilyenre biztassa a fiatalokat?

       A kamaszok befolyásolhatóak. Szeretnének tartozni valahova. Azokat találják meg ezek az őrültek, akik nem kapnak otthon elég figyelmet. Nem tudnak a gondjaikkal kihez fordulni. Valójában nem is tudják, hogy mibe vágnak bele. Olyan kihívásnak gondolják, mint a már eddig is terjengett facebookos játékokat, melyek ehhez képest ártatlanok voltak.

        Érdemes elolvasni: A 24.hu cikke

     Már jó ideje követem Jocó bácsi írásait. Vicces, elgondolkodtató, megható. Balatoni József Magyarország legnépszerűbb történelem tanára, aki a közösségi portálon is megosztja élményeit a nagyközönséggel. Most arra buzdít mindenkit, hogy a Zöld elefánt kihívásait oldják meg:  Naponta mosolyogjunk rá egy emberre, aki szomorú! Olvassunk! Nézzünk olyan meséket, rajzfilmeket, melyeket gyerekkorunkban szerettünk! Rajzoljunk zöld elefántot! Segítsünk szüleinknek! Kiránduljunk! Kérjünk bocsánatot!

       A kék bálna, akit az emberek majdnem a kihalás szélére sodortak, visszavág. Most ő fenyegeti az embereket. Tegyünk azért, hogy a zöld elefánt se haljon ki! Legyen erősebb a világ legnagyobb állatánál! 

SZOMORÚ VASÁRNAP, SZOMORÚ SZÜLETÉSNAP

        1999. április 3-án születtem. Azon a napon, amikor lebombázták az újvidéki Szabadság-hidat. Apukámnak még a kórházig sem volt egyszerű eljutnia a bombariadók kellős közepén. Szopizni az óvóhelyen tanultam, esténként sötétben fürdettek az áramkimaradások miatt. Igyekeztem jól viselkedni, nem vonyítottam, csöndben szemléltem a tévé, az olajfinomító bombázását, nagyanyám aggodalmát, hogy kifagy a mélyhűtő. Csoda, hogy anyukámnak ilyen körülmények között nem apadt el a teje, hogy mindig türelmesen énekelgetett, mesélt nekem egy szebb világról.

        Nagyapám vigyázott rám 2000. október 5-én, mert anyuék ünnepelni mentek. A főtéren örültek a Buldózer-forradalomnak. Boldogok voltak, hogy lemondott Milošević, hogy az ellenzéki átvette a hatalmat. Anyukám és apukám is értelmiségi emberek, egyetemi végzettségűek. Gondolták, hogy majd jobb lesz, hogy nem 70 német márka lesz a fizetésük.

        El is kezdődött valami. Lett szabad sajtó, demokrácia...

        Nem sokáig tartott. Megszületett az öcsém is közben, apukám alig láttuk, két munkahelyen is dolgozott, anyu igyekezett spórolni, mindenről lemondtak, csak hogy nekünk meglegyen mindenünk. Nem voltunk követelőzőek, vigyáztunk a dolgainkra, szorgalmasan tanultunk, nem volt ránk panasz.

        Ahogy agyilag is okosodtunk, egyre jobban beleláttunk a körülöttünk zajló eseményekbe. A fizetéslevonásokba, az áremelkedésekbe, az egyre nehezebb megélhetésbe. Szüleinket még kevesebbet láttuk. Anyu a munkaideje után hetente többször Magyarország felé vette az irányt, hozta a vajkrémet, a kutyakaját, a Milka csokit, a mama pedig a piacon árulta ezeket. Apu egyre gondterheltebb lett, egyre kiábrándultabb. Többször hallottam őket beszélgetni arról, hogy hogyan tudják majd előteremteni a pénzt az új tornacipőkre, az új nadrágokra, a buszjegyekre, a tankönyvekre. Szégyellték magukat, hogy két értelmes ember nem tud eltartani két értelmes gyereket a saját fizetéséből. Hiába segítettek a nagyszülők, ahol tudtak, a szégyenérzet megmaradt.

        A választás napján tizenhét éves és háromszázhatvannégy napos vagyok. És csalódott. Anyukám Ausztriában van, egy idős, magatehetetlen nénire vigyáz. Magyarul: szart pucol, hogy nekünk megkeresse az egyetemre valót. Skype, messenger, viber anyukám van. Apukám is Ausztriában van, egy gyárban cipeli a dobozokat. Skype, messenger, viber apukám van. Ránk a mama főz, mos, takarít. Ő sem így képzelte nyugdíjas éveit. Mi itthon maradtunk, itthon fejezzük a sulit. Itt vannak a barátaink, itt a szobánk, itt a szerelmünk.

        A szüleim most Ausztriából mesélnek egy szebb világról. Egy olyan világról, ahol majd együtt leszünk, ahol majd minden jó lesz. A 18. szülinapom nem ezzel az államelnökkel képzeltem el. Nem ezekkel a politikusokkal, akik a születésem idején is politizáltak. Úgy néz ki, rossz időben születtem, rossz helyre.