VÁRAKOZÁS

        Bezzeg az én időmben… Hogy utáltam ezt a mondatot gyerekkoromban… Meg is fogadtam, hogy én nem mondom majd sosem. Nem is mondom, csak gondolom. Mert bezzeg az én időmben középiskolásként legkésőbb este 10-re otthon kellett lennem. 18 éves koromban 11-ig volt a kimenőm. Ez nem csak rám vonatkozott, hanem mintha összebeszéltek volna a szülők, minden barátomat, barátnőmet eddig engedtek el. Ez volt a normális, az elfogadott. Hatkor indultunk, sétáltunk, diszkóztunk. Fiúztunk is. A cigit is kipróbáltuk. Az alkoholt is. Értünk is izgultak. A bezzeg a szüleim idejében történtekről nem is beszélek…

        Értem én, hogy változott a világ, meg most más időket élünk, de akkor is. Nem tartom magam konzervatívnak, úgy érzem, haladok a korral, de vannak dolgok, amiket nem vesz be a begyem. Ilyen a hajnalig tartó szórakozás is. A szerintem nem normális lett a normális.

        Én egy olyan anyuka vagyok, akivel meg lehet beszélni dolgokat, gondolom én. Magas toleranciaszinttel rendelkezem. Szeretem az őszinteséget. Nálunk lehet bulizni, összejönni, innen indulni az éjszakai életbe. Szeretem a gyerekeket, a gyerekeim baráti társaságát. Az éjszakai élet este 11-kor kezdődik. Addig nem is érdemes sehová sem menni, mondják az ifjak. Mert nincs egy lélek sem. Sem a kávézókban, sem a diszkóban, a szórakozóhelyeken. A buli hajnali háromig, négyig tart. Meg még vidékről haza is kell érni. Taxival. Mi ebben a logika? Amit este 11-től hajnal 4-ig meg lehet tenni, azt este 6-tól 11-ig is. Szerintem. De nem engem kérdeznek. Másnap meg persze, hogy fáradt mindenki, álmos, nyűgös. És még tanulni sem ártana. 

     Más szülők szerint ez normális? Persze, nem mondhatom a gyerkőcöknek, hogy ne menjenek, amikor mindenki ilyenkor megy. Nem lehetne valamilyen törvényt módosítani? Tudom, hogy hivatalosan kettőkor zárni kellene a szórakozóhelyeknek, de ezt Szerbiában senki sem tartja be... És akkor van a legjobb buli...

        És én egy olyan anyuka vagyok, aki megvárja, míg minden csemetéje épségben hazaérkezik. Már egészen jó rendszert fejlesztettem ki péntek, szombat éjszakára. Délután készítek valami finomságot a társaságnak. Kis pogácsát, pizzát, sós rudacskákat, melegszendvicset, valamilyen falatocskákat. Mert evés nélkül nem indulunk el szórakozni! A hajnal 4-ig tartó időszakot meg valamivel ki kell töltenem. Indítom a mosogatógépet, a szárítógépet. A vasalni való is csak azt várja, hogy a gyerekek elmenjenek. Olvasni nem kezdek el, mert akkor beszunyálok. Vasalok, rendet rakok a szekrényekben, takarítok. Meg főzök. Előkészítem a heti kaját. Paprikást, rizseshúst. Szármát is csavarok. Közben lopva a telefonom figyelem. Mindig kéznél van. Ahogy az autóban is van benzin.

        Annyi veszély leselkedik a mai gyerekekre… Beletehetnek valamit az italukba. Diszkóbalesetek. Kábítószer. Nem is gondolok bele, mert nem lesz jó a lelkemnek.

        Akkor nyugszom meg, amikor hallom, hogy megáll a taxi a ház előtt. Amikor a kulcs belekerül a zárba. Amikor épségben belépnek az ajtón. És mosolyogva rám néznek, jaj anya, mikor szoksz már le róla, hogy várj bennünket… Sosem, mondom én. Majd tele élménnyel, fáradtan ágyba bújnak. Én is.