Munka után betértem a pékhez. Előttem
egy néni állt, botjára támaszkodott. Alig csoszogott. Egy másnapos kenyeret
kért. Az idősebb tulajdonos egy friss, meleg kenyeret csomagolt neki. Jaj,
nekem nincs annyi pénzem, hogy mait vegyek, mondta a néni. Nem is kell, fogyassza
jó étvággyal, válaszolta az eladó, majd visszacsúsztatta a néni által adott
csörgős aprópénzt. A szebb napokat is megélt nyugdíjas könnyes szemmel
hálálkodott, hogy már nem is emlékszik, mikor evett utoljára friss kenyeret.
Ezen is spórol. Féláron veszi így. Beosztja napokra. Nem a kutyáit eteti vele, ő eszi. Szomorú, hogy ide
jutottunk.
Mindenki spórol. A másnapos kényérből
lesz a prézli, a bundáskenyér, a fasírt, a levesbetét. Kenyeret nem dobunk ki.
A kenyér ott van a szólásainkban,
mondásainkban, a mesékben, az imáinkban. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk
ma. Alapélelmiszer. Mindennapjaink elkerülhetetlen része. Az emberiség
évezredes múltú tápláléka. Tisztelet is fűződik hozzá. Törődés. A kenyérnek van
becsülete. Lelkileg és gyomorilag is táplál. Liszt, víz, só. Ennyi kell hozzá.
Ez a titka. Jó kovászt kell készíteni, mondta annak idején a nagyanyám, amikor
ott sündörögtem körülötte. A kovász csak víz és liszt keveréke. Ezt kell
életben tartani. Folyamatosan törődni vele. Etetni, mint egy gyereket. Ha nem
adunk neki lisztet és vizet, akkor rosszkedvű lesz, és nem kapunk finom
kenyeret. Jó minőségű liszt kell hozzá. Jó búza. Eső, hó, napsütés. Szorgalmas
földműves.
Még érzem az ízét nagyanyám kemencében
sütött kenyerének. A ropogós héjú, friss, meleg kenyérnek. Keresztet vetett rá
késsel, mielőtt felvágta volna. Nem volt benne élesztő. Százféle adalékanyag. Nem
morzsolódott. Nem penészedett. Ha benyomtuk, felduzzadt magától. Olyan sűrű
volt, nem ilyen lyukacsos, mint manapság. Még több nap múlva sem volt savanyú. A
szakajtóban tárolta. Kacsazsírral megkente, hagymát szeletelt rá, megszórta
pirospaprikával. Imádtuk.
A kenyérrel sosem játszottunk. Tisztelnünk
kellett, mert nagyapám munkája volt benne. Nem engedte, hogy galacsint gyúrjunk
belőle. Ha leesett a földre, akkor felvette, megfújta, megpuszilta, és nem
dobta ki. Sok mindenhez kenyeret evett. A szőlőhöz is. Tejbe áztatva kanalazta.
Táplál, laktat, mondta. Nem volt téma, hogy szénhidrátot tartalmaz. Hogy emiatt
híznak el az emberek.
A pékek hány könnyes szemű idős emberrel
találkoznak, akik másnapos kenyeret kérnek? Akiknek nem jut a mindennapira?
A pék bácsi megette már a kenyere javát.
Lekenyerezett a hozzáállása. Lehet, hogy nincs keserűbb a kegyelemkenyérnél, de
hiszem, hogy az idős néni jóízűen fogyasztotta el. Úgy kellenek az ilyen
pillanatok, a jócselekedetek az ember sokszor szomorú életében, mint egy falat
kenyér…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése