ÁRAMSZÜNET

                Közönséges kedd délelőtt van. 11 óra. Anyu krumplit, apu meg kolbászt szeletel. Mióta nyugdíjasok, mindig így főznek. Kettecskén. Most én is beszállok a munkába, az enyém a főtt tojás összevágása. Halkan szól a rádió, mert az mindig szól, tájékozódni kell. Meg tudni, hogy milyen idő várható, kinek van névnapja, mi történt a nagyvilágban. Beszélgetünk közben. Épp a közelgő helyhatósági választásokról. Hogy ki mennyi pénzért adja el a lelkét, melyik párt milyen ajándékokat osztogat, milyen rendezvényeket szervez. A politikusok mondják a szokásos dumát, egy sor mese, egy sor ígéret, egy sor öndicséret. Mint a rakott krumpli, ami ebédre készül…

        Pittyegések sorozata hallatszódik, meg apukám olyan ízes, cifra káromkodása. Már megint elvették az áramot. Biztosan váratlan meghibásodás. De akár nagyjavítás is lehet, azt sem jelentik be régóta. Csak úgy elmegy az áram. Azután meg egyszer csak visszajön. Ez lehet pár perc, de akár órákban is mérhető. Nálunk, ha nincs áram, víz sincs. Kétszeres az öröm… Ami normális országban elképzelhetetlen, az Szerbiában normális. Anyukám veszi elő a lábast, csurogjon még bele az a pár csepp. Leves is lesz, mert leves nélkül nem ebéd az ebéd. Borsóleves a terv, igazi, vegyszermentes, apukám saját maga két kezével termelt finomságokból.

        Ülünk, várakozó állásponton vagyunk. Még senki nem nyert pert a villanygazdaság ellen, hogy meghibásodott a hűtője, a mosógépe, a tévéje az áramkimaradás miatt. Villanytűzhely van a konyhában, főzni nem lehet, bár anyukám megjegyzi, hogy vissza kellene tenni a fele villany, fele gázos sütőt. Mint a háború idején. Amikor kiolvadt a mélyhűtő. Amikor gyertyafény mellett fürdettem a gyerekem. Amikor négy órát volt áram, négy órát nem. Apukám nyugtatja anyukám, hogy nem kell idegeskedni. Ha nem tudunk mit tenni, kár rajta rágódni, ez az elve. Az Elektrovojvodinát kár hívni, vagy melléteszik a kagylót, vagy fel sem veszik. Nem akarják hallgatni, hogy őket szidják, a szerencsétlen munkásokat, akik nem is tehetnek az esetről.

        Lassan dél. Még se kép, se hang. A legidegesebb én vagyok. Sosem lesz Szerbia egy normális ország. Itt vannak a szüleim, a szobám, a régi életem, az emlékeim. A barátaim mindenfelé a nagyvilágban.

        Jó itthon lenni. Jó itthon karácsonyt várni. Jó összejönni, beszélgetni, megpihenni, feltöltődni szeretettel, melegséggel. Nem jó az itteni állapotokat nézni. A megkeseredettséget, a beletörődést. A pénztelenséget. Az árakat a boltokban, melyek drágábbak a külföldieknél. Nem jó hallani a hamis ígéreteket.

        Jó hazalátogatni. Haza. Látogatni. 

     Lazítani. Lázítani. Csak egy ékezet a különbség. És nem lesz több áramszünet…