ISTVÁN BÁCSI DÍJAT KAPOTT

                István bácsi egy öreg szolga Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című művében. Ő volt az, aki a debreceni kollégiumban szelíden, jóságos hangon beszélt Nyilas Misivel. Ő mondta a kisfiúnak, hogy az igazgató úr haragja nem olyan veszélyes, mint másoknak a jóakarata. Hogy nem kell félni semmitől, ha az ember nem csinált semmi rosszat, hogy gondoljon az édesanyjára, és nem lesz semmi baj. Mert az édesanyja azt mondta neki, hogy légy jó, kisfiam, mindhalálig…

        A másik István bácsi Duna-díjat kapott. Hatodikként a sorban. Kapott már magyarországi, erdélyi, felvidéki és kárpátaljai személy, szövetség is elismerést. Úgy néz ki, Délvidék következett a sorban. Belföld, külföld beszámolt róla. Nem tudom, hogyan közölhették a hírt a díjazottal, de ha én lennék az István bácsi, és megcsörrent volna a telefonom, hogy elismerést kaptam, akkor mondtam volna, hogy jól van már, gyerekek, ne hülyéskedjetek… Kapja valaki más. A szórványban élő tanító, aki naponta küzd minden egyes magyar szóért. A megmaradásért. Kapja az újságíró, akit nem lehet befolyásolni, aki nem talpnyaló, aki inkább elveszíti munkahelyét, de nem hódol be. Kapja a néptánc oktató, aki őrzi a hagyományokat. Valaki, aki nap mint nap, ingyen, saját idejét nem sajnálva foglalkozik a gyerekekkel, neveli, tanítja őket. Kapja valaki más, ne én. Nem örülne a nyájam se neki.

        Értem István bácsi, hogy egy kisebbségi pártnak akkor a legjobb, ha az uralkodó mellett áll. Így tudja megvédeni magát, így tudja érvényesíteni a jogait, így tud harcolni. Ez van papíron. A valóságban, Szerbiában nem így történik.  Magyarnak lenni a Vajdaságban nem jelent előnyt, nem jelent megbecsülést, mint ahogy maga mondta.  Még jó, hogy a szomszéd néni nem olvas újságot a kamanci kórházban. Szerencsétlen, nem tudja, hogy nem szabad magyarul beszélnie. Csak akkor csodálkozik majd el, amikor a kedves nővérke, aki eddig anyanyelvén beszélgetett vele, egyszer csak elkezd szerbül karattyolni… Alig olvassa valaki a Magyar Szót. Ezerrel működik a cenzúra. Az iskolákban nincs fűtés. Magyar tagozatokat zárnak be évközben. A magyar naplók kéthónapos késéssel érkeznek. Hamarosan szűkülnek a nemzeti tanácsok hatáskörei. A kiemelt jelentőségű intézmények elveszíthetik kiemelt jellegüket. Nem lesz magyar választói névjegyzék. A szerzett jogok csorbulnak. És fogyunk. Rohamosan. Szóval, előnyben nem vagyunk, az biztos…

        Meghallgattam a nyilatkozatát, István bácsi. Azt mondja, hogy a Duna TV-nek fontos küldetése volt, különösen a kilencvenes években. Olyan tájékoztatási felületet jelentett, amely eltért üzenetében, mondanivalójában, hangulatában attól, ami a szerbiai médiateret jellemezte. Már elfelejtette István bácsi, hogy pontosan a kilencvenes években volt kedves Ácó barátja a tájékoztatási miniszter? Akkor volt a legkeményebb cenzúra. Ma sincs sajtószabadság. Ácó jóakarata veszélyesebb az ellenség haragjánál.

        Az újságíró megkérdezte azt is, hogy mit kell tenni azért, hogy a kétszázezer vajdasági magyar itthon maradjon. István bácsi elmondta, hogy minden nap fel kell kelni, minden nap meg kell oldani a napnak a problémáit. Folyamatosan kell dolgozni ezért. Az egyszerű, nem Duna-díjas emberek is minden nap felkelnek, minden nap igyekeznek megoldani a nap gondjait. A minimális fizetésből kifizetni mindent, a családnak biztosítani az élelmet, a tűzrevalót, a gyereket iskoláztatni… Valamilyen, emberhez méltó körülményeket biztosítani.

        Azt mondta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, hogy István bácsi tudja, van elképzelése arról, hogy mire van nekünk szükségünk a megmaradáshoz, a fejlődéshez, a gazdagodáshoz. Árulja már el nekünk is… Mert erre, ami most történik körülöttünk, biztosan nincs. Nincs szükségünk a nyugdíjak és a fizetések csökkentésére, az áremelkedésekre, az élhetetlen életre…

        Nincs szükségünk a mesékre. Nekem István bácsi már elegem van a mesékből. Azt mondott minden este édesanyám kiskoromban. Sokkal szebbeket, mint amilyeneket a barátjával regélnek minden nap. Hogy egyre jobban élünk, hogy haladunk az úton, hogy kitartás, hogy önök mindent megtesznek értünk, hogy csak azért dolgoznak, hogy nekünk jobb legyen… Ilyen jóból nem kérünk…

                A díjat jelképező szobor Szűz Máriát, a magyarok nagyasszonyát ábrázolja.

        Szűz Mária, Magyarok Nagyasszonya, könyörögj érettünk!