Júlia
története:
Fél évvel ezelőtt kezdődött. Fáradékonyabb
lettem, aluszékony, nehezebben kaptam levegőt. A munkahelyemen is nehezemre
esett minden. Pedig ülő munkát végeztem, varrtam 10-12 órát. 28 ezer dinárért. Azután egy délelőtt összeestem a gép mellett. Azt
a napom nem is fizették ki. Egy hét múlva az orvos annyit mondott, hogy még hat
hónap. Tudni szerettem volna, hogy mik a kilátásaim, engem ne áltasson senki.
54 éves vagyok. Rákos. Áttétekkel. A kemoterápia nem segített. Nagyon nehezen is
viseltem. Felsebesedett a szám és a nyelőcsövem, hányinger, étvágytalanság és erős
rosszullét kínzott. Közben dolgoztam, amilyen jól csak tudtam. A főnök azt
mondta, hogy ez így nem mehet tovább, nekik teljes emberre van szükségük,
legjobb lenne, ha felmondanának munkaerő feleslegre hivatkozva, úgyis kapok még
valameddig pénzt a munkaközvetítőből. Azt nem tette hozzá, hogy ahogy kinézek,
életem végéig. Hat hónapig, ahogy az orvosok jósolták. A fél év tegnap múlt el.
Lehet, hogy a kábítószer öl, butít és nyomorba dönt, de én a morfiumtapasz
nélkül megőrülnék. Elviselhetetlen fájdalmaim vannak nélküle.
Most is éppen szól a lélekharang. Nem tudom, hánynak szól még előttem, mikor
leszek én a soros. Már felkészültem. Legyen már vége ennek a nem életnek. Az
agyam tiszta csak, az ágyam már egy hete nem. Nem tudok felkelni, pelenkáznak…
Nem könnyű kiszolgáltatottnak lenni. A lányom megkértem, hogy az unokámat már
ne hozza el. Ne így emlékezzen az ő mamikájára. Ne egy roncsot lásson.
Emlékezzen arra, hogy én vittem-hoztam az oviból, hogy én készítettem neki a
madártejet, vacsorára kis katonákat, hogy velem mindig lehetett viccelődni,
hogy én segítettem neki megírni a házit. Hogy velem ültetett babot, hogy a
kertemben neki is volt egy kis kertje, hogy megtanítottam kötni, hogy
megtanítottam kétkerekű biciklit hajtani. Hogy én sosem kiabáltam.
Sokszor szidtam a sorsot magamban.
Elfordultam Istentől. Éltem három országban, pedig el sem költöztem. Túléltem háborút,
gazdasági válságot, láttam mindenféle politikust. Sosem volt káros
szenvedélyem, nem cigarettáztam, nem ittam. Szerényen éltem, éldegéltem.
Szerettem, szerettek, csalódtam, túléltem. Nem volt könnyű. Nem volt szép. Az elmúlt hat hónapban sokszor
feltettem a kérdést, mit vétettem, hogy csak ennyi jutott? 54 év. Nem kevés, de
nem is sok. Jó embernek tartom magam, nem ezt érdemeltem. Voltak még terveim. Szerettem volna még egy kicsit élni.
Nyugdíjasként utazgatni. Nem adatott meg. Ahogy az sem, hogy csak úgy összeessek,
és úgy távozzak… Szenvednem kell valamiért. Valaki valahol így rendelte.
Nekem már semmire sincs szükségem. Megnyugodtam.
Elérkezett a pillanat.
Nyugodj békében, Júlia!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése