2003.
március 12-én a belgrádi Lasta autóbuszában ültem. Národnyákok szóltak, mint általában.
Megszakították a rádióban a népzenei adást, egy férfihang bejelentette, hogy rálőttek
a kormányfőre, Zoran Đinđićre.
Síri csönd lett a buszban, mindenki a híreket figyelte. Sokkoltak bennünket a
történtek. A mellettem ülő idősebb néni megjegyezte, hogy érezte, hogy valami
rossz fog történni, hogy Zoran túl jó, és a túl jó embereket sokan nem
szeretik.
Én
szerettem. Azt mondják, hogy az ember szeme sok mindent elárul. Ha az ő szemébe
néztünk, akkor jóságot, értelmet, biztonságot láthattunk. Amikor Vele
sétáltunk, egy jövőkép sejlett fel előttünk. Olyan jövő képe, ahol majd jobb
lesz, ahol majd normálisan élhetünk, dolgozhatunk, szórakozhatunk. Hittünk
neki, hittünk benne. Olyan normális volt. Fiatalos. Sugárzott belőle az
optimizmus. Változtatni szeretett volna. Kreatív volt, innovatív, merész tervei
voltak. Próbálta felépíteni Déva várát. Itt, Szerbiában. Neki sem sikerült.
Többször
is gondolkodtam már azon, hogyan élnénk ma, ha nem gyilkolják meg Đinđićet. Az
a generáció, aki bízott benne, az akkori egyetemisták, vajon merre lehetnek? Emlékeznek-e
még szavaira? Miért nem érdemeljük meg, hogy rendes országban, épelméjű
vezetőnk legyen?
Sok
mindent tett értünk. Kormányfősködése alatt végre sajtószabadság lett, az
infláció 113%-ról 8%-ra csökkent, a fizetések majdnem az ötszörösére
emelkedtek, reformok kezdődtek, világszerte elismerték, több millió eurós
tartozásokat „bocsátottak“ meg Szerbiának, több millió eurós donációk érkeztek... Ő sem
volt hibátlan, hozott rossz döntéseket. Lehet dicsőíteni, lehet szidni. Mégis,
14 év után is tisztelettel emlékszem rá. Soha nem fogjuk megtudni, mi lenne vele,
velünk, ha akkor nem kapott volna két lövést...
50
év élet. 25 hónap és 15 nap miniszterelnökség. Ennyi jutott neki, nekünk. Vele
együtt álmodtuk a jövőt, ami nem így nézett ki, mint amilyenben most élünk. Szükségünk
lenne az erejére, a segítségére, a
bölcsességére, hogy változtassunk. Hogy sajtószabadság legyen, hogy öszörösére
emelkedjenek a fizetések, hogy normális éltünk legyen...
Ivan
Ivanović, ismert szerb újságíró a következő képet jelentett meg ma:
Én is ezt kérdezem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése