ÍGÉRGETTÉL

        Valaki valahol valamiért úgy döntött, hogy ide szülessek. Ide, Szerbiába. A Délvidékre. Magyarként.

        Szerbia, te a születésem óta ígérgettél. Majd átvertél. Ígérgettél. Újra átvertél. És ezt még nagyon sokszor megtetted. Elárultál, de úgy rendesen.

        Kénytelen voltam rád bízni az életem. Kénytelen voltam a te szabályaid szerint élni. Adni. A tudásom, a pénzem. Kihasználtál. Cserébe mit kaptam? Jó bíróságot? Jó egészségügyi ellátást? Jó oktatásügyet? Jó fizetést? Sajtószabadságot? Tökéletes utakat? Szép nyugdíjas éveket? Biztonságérzetet? Boldog családot? A válasz mindegyik kérdésre a határozott nem.

        Vagy úgy gondoltad, hogy a koporsón sincs csomagtartó, minek gyűjtögessek? A fizetésem csak arra elég, hogy neked fizessek. Villanyáramot, telefont, vizet, adót, járulékokat, mindennapi szükségleteket. Másra nem jut. Kultúrára, könyvvásárlásra, nyaralásra már nem. Pedig negyven éve tolom a szekerem. Időközben lett egy sofőröm, meg három utasom. A sofőröm, a szerelmem távol van. Őt elüldözted, itthon nem értékelted a tudását. Havi egy hétvégés apuka lett belőle.

        Rád bíztam a gyerekeimet is. Tanulhatnak magyar nyelven. Nem tudunk tervezni, nem tudjuk, milyen iskola nyílik magyar nyelven a következő évben. Középiskolában már nincsenek anyanyelven szakkönyveik. Nincsenek is könyveik. A tanárok feltalálják magukat, diktálnak, fénymásolnak. Már a jogi egyetemre sem felvételizhetnek magyarul. Egyre kevesebben vagyunk. Kevesebb a gyerek is. A tanárok a legjobb jóakarat mellett is egyre fásultabbá válnak. Az átlagfizetés alatt keresnek, nekik is élniük kell. Meg követni, hogy milyen újabb reformokat, új tantárgyakat, új felvételi rendszert vezetsz be, aminek semmi értelme.

        Nem értékeled a tudást. Arra tanítod a jövő generációját, hogy csalással, hamis diplomával, megvásárolt egyetemi végzettséggel lehet boldogulni. Meg pártkönyvecskével. Ilyenek országunk vezetői. A kutyámba több kultúra szorult, mint néhány emberbe, aki fontos beosztásban dolgozik.

        A bíróságok a te felügyeleted alatt állnak. Egy per évekig, évtizedekig tart. Egész addig, míg el nem évül. A bűnözőket, a gyilkosokat, a részegen halálesetet okozókat felmentik, az autóparkolásért nem fizetőket pillanatok alatt megbüntetik. A bírság mértéke attól függ, mekkora ismeretséggel rendelkezik az ember, mennyi pénze van.

        A sajtóban csak szép és jó dolgokról olvashatunk. Akinek más a véleménye, elhallgattatod, ellehetetleníted a munkáját. A címlapokon AVAV reggel, délben, este. A dicshimnuszai, hogy milyen jól élünk. A különböző televíziókban órákon át hazugságokat beszél. A neten a bérkommentelői jeleskednek, akik istenítik a rendszert. A sajtószabadságtól fényévekre vagyunk.

        Az egészségügyi rendszerről már írtam ITT. A nyugdíjasok boldog, megérdemelt, hátralévő életét megkeserítetted. Csökkentetted a nyugdíjukat. Elvetted a családjukat. Külföldre üldözted őket, egy normálisabb országba. A gyerekeikkel, az unokáikkal csak az iskolai szünetekben találkozhatnak. Közben meg maradt a skype.

        Nem érzem magam biztonságban. Az utakon részeg sofőrök száguldoznak, az utcákon bűnözők lövöldöznek, a szociális központokban elégedetlen apák gyilkolnak. A középiskolák környékén drogot árulnak.

        Beszélhetünk magyarul, jogunk van használni az anyanyelvünket. Csak a postán, a kórházban, a rendőrségen, a bíróságokon az ott dolgozók nem értenek bennünket. Magyar településeken sem.

        Mi, magyarok furcsa nép vagyunk. Szidjuk a vezetőinket, birkáknak nevezzük magunkat. Elégedetlenkedünk. Azután ha lehetőségünk van a változtatásra, mégsem változtatunk. Vagy nem megyünk el szavazni, vagy rájuk szavazunk, vagy nem elegen szavazunk ellenük.

        Csak kapkodom a fejem. Tudom, hogy nem kellett volna bíznom benned. Sokszor mondom a magamét, visszaszólok én, de nem ér el hozzád a hangom. Nem vagyok elég hangos.

        Nem tudom, hogy lesz-e új értelmük a magyar igéknek, vagy marad régiben a bús, magyar élet? Csapni fog a láng a vad vármegyeházra, vagy itt ül a lelkünk végleg leigázva?