Nonó története
Nem szeretem az ünnepeket. Nem
szeretem a feszültségeket. Ilyenkor meg halmozottan előtörnek az indulatok
anyából, apából, Piri mamából, Messzi mamából. De ideges apukám új felesége,
anyukám élettársa is. Egyedül a tata őrzi meg a hidegvérét. Mintha székely vér
csörgedezne az ereiben, csendben figyeli az eseményeket.
A szüleim 10 éve váltak el. Tíz éve
számomra érdekes fogalom az, hogy haza. Hogy családi otthon. Mert volt a közös
otthon, ahová titkon még mindig visszavágyom. Itt éltünk mi hárman. Úgy
éreztem, boldogan. Szerettek, gügyörésztek, játszottak velem, fényképeztek, neveltek,
vittek mindenhová magukkal. A mamáknál mindent lehetett. Zavarászhattam a
tyúkokat, építhettem a sárpalotákat, ehettem a tévé előtt az ágyban, sütötték a
palacsintát, vacsorára kis katonákat kaptam. Én voltam mindenkinek a mindene, a
kis csillaga, a szeme fénye, az élete értelme.
Az iskola kezdetével új korszak
kezdődött mindannyiunk életében. A közös otthonból két otthon lett. Az addig
higgadt apukám ordítozott anyával, az erős, vagány anyukám meg zokogott
folyamatosan. A mamák is megőrültek. Piri mama állandóan valamilyen rohadt
dögöt emlegetett, Messzi mama meg csak azt hajtogatta, ha anyád rendes
háziasszony lett volna, megbecsülte volna apádat, akkor most nem itt tartanánk.
Pedig itt tartottunk. Anyával egy
kis lakásban éltünk kettesben, apa meg elköltözött a rohadt döghöz. Azt sem
tudtam, hogy szólítsam, sokáig nem is mondtam semmit. Ma már csak Tündének
hívom. Kaptam egy nővért, majd gyorsan lett egy öcsikém, meg még egy öcsikém.
Anya sokáig nem mutatott be nekem
senkit. Egy éve van Lalija. A szülői értekezleten jöttek össze, a lányával egy
osztályba járunk.
Ünnepek előtt kezdődik a
bolondokháza. Ki, melyik nap, kivel, hová menjen. Ebédre, vacsorára. Éjszakára.
Hol együk a halászlét, hol a sonkát, hol a sült kacsát. Senkinek sem jó.
Mindenki elégedetlen, nem bírják ki vita nélkül. A karácsony meghitt hangulata,
a húsvéti ünnepek nem az igaziak. Nincs szeretetteljes légkör, hiába van fenn a
műmosoly, hiába bájolognak, rossz színjáték az egész. Alig várja mindenki, hogy
vége legyen. Nincs szükségem Vali anyjától ajándékra, egyáltalán nem érdekelnek
az ajándékok. Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy anyu vagy apu Jézuskája,
nyuszija az igazi. Mindenki győztesként akart kijönni az ünnepekből, hogy ő
tett ki magáért a legjobban.
Nyugalmat szeretnék. Engem senki nem
kérdezett, hogy akarok-e mozaik családot, szeretnék-e féltestvéreket, semmi
közöm hozzá nővéreket. Már nem a kis csillaguk, a szemük fénye, az életük
értelme vagyok, hanem szegény gyerek. Neveletlen kamasz, aki az apjára ütött.
Lehetetlen lány, aki olyan, mint az anyja. Aki miatt csak gond van. Akihez
alkalmazkodni kell. Aki soha nem felel meg senkinek.
Történetemben semmi különös nincs,
nem én vagyok egyedül elvált szülők gyereke. Sajnos, ez lett ma már a normális.
A mozaik család, az összevisszaság.
Anya és apa, akik régen nagyon
szerették egymást, most gyűlölködnek. Nem bírnak két normális szót beszélni
egymással, velem üzengetnek. Nekem mindenkit meg kell hallgatnom, és meg is kellene
értenem őket. Én nem akarok dönteni. Én mindkettőjüket szeretem. Apa tüskéjét,
hogy egy másik nőt választott helyettem, nem tudom kihúzni. Anya mindenről
lemondását, folytonos aggódását nem tudom elfelejteni.
A történetben nincs happy end, nincs
győztes. A legnagyobb vesztes azonban én vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése