ORBÁN VIKTOR LEVELÉT MEGÍRTA

A Naplóban jelent meg Bence Erika írása a blogomról. Megtiszteltetés számomra.

Majd akkor írjon nekem Magyarország miniszterelnöke felkérő levelet, ha el tudja fogadni, s garantálni tudja, hogy semmilyen következménye (sem fizikai, sem egzisztenciális) nem lehet annak, ha én őt és politikáját nem támogatom. Ha akkor is „kellek”, mint diskurzusra alkalmas „jövőalakító”, ha tudja, hogy társadalmi és politikai meggyőződésem eltér az általa preferálttól.

Egri Emma, a délvidéki asszony, aki nyílt levelet írt Magyarország miniszterelnökének, nem én vagyok.

E kijelentés nyilvános közzétételére azért volt szükség, mert az említett levélnek a közösségi hálózaton való megjelenését és elterjedését követően többen is megkérdezték tőlem, vajon nem én rejtezem-e a pszeudonim mögött. Akkor kettős érzés kerített hatalmába: a jó, miszerint sokan úgy vélik, lehetnék az, aki a levélbe foglalt bátor, higgadt, lényeget megragadó gondolatokat ilyen mélységes egyszerűséggel képes kifejezni; hogy sokan vagyunk, akik ezt a véleményt magunkénak mondhatnánk. A kissé rossz szájíz meg azért, mert alig van, ki ezt nyilvánosan fel is vállalná. Miként Egri Emma sem. Nyilván, még van mit veszítenie.

Már csak azért sem írhattam én azt a levelet, választ Orbán Viktor felhívására, melyben a 2018-as választói névjegyzékbe történő regisztrálásra kér, s amelyben egyfajta „közös sorsalakítás” vízióját festi meg előttünk, mert – akkor még – nem is kaptam ilyen levelet.

De tíz napja megérkezett. Jól felismerhető. Nem is bontottam ki azonnal. Egri Emma már megírta, mi van benne.

Emlékek jutottak eszembe. 1998-ban jártam először Erdélyben. A térséget az irodalom világából ismertem, ottani ismerősöm, barátom nem volt. Természetesen lettek. Azóta már sokan. Akkor jöttem rá, hogy hiába húztak falakat közénk, szögesdrótot és adminisztratív akadályokat (mint a zárt, útlevéllel és vízummal átléphető országhatár), sem ez, sem a hetven év elzártság nem változtatott a lényegen. Nyelvünk és kultúránk megegyező sajátosságai változatlanok maradtak. Semmilyen lényeges különbség nem volt gondolkodásunk és vágyaink között. A csíkszeredai piacon véletlenszerűen megismert falusi bácsi ugyanazt és ugyanúgy fogalmazta meg gondolatait, mint még életükben az én nagyszüleim: „Ha még egyszer Magyarország lehetnénk!” Erre a bácsira gondoltam, aki nyilvánvalóan nem valamiféle háborús revízióra gondolt, miként az én nagyapám sem, csak arra, hogy szeretne valamiképpen ismét a magyar nemzeti közösség tagja lenni, mert természetszerűleg tartozik hozzá, és annakidején, a II. világháborúban meg is hozta e közösségért – ki így, ki úgy – a maga áldozatát. Gondolom, ezek az emberek – kiket a Jóisten megtartott még ebben a világban – most igazi elégtételt nyertek. Megérdemlik. Talán ők egyedül igazán.

Ezért ütött szíven kissé, amikor mégis felbontva a miniszterelnök levelét, első mondatában azt olvasom, hogy 2010-ben az Országgyűlés „megadta” a kettős állampolgárság lehetőségét a határon túli magyarok számára. Talán szólhatott volna a levelet papírra vető hivatalnak, talán megérezhette volna – természetesen, amennyiben nem vágyik valamiféle tömjénező hálaáradatra –, hogy javítsák ki a szót másra. „Lehetővé tette”, „visszaállította”, „bevezette”. „Megadni” ugyanis azt lehet, amivel az ember eredendően nem rendelkezik.  S a szó a gesztustevő érdemeit, nem a „megjutalmazott” áldozatvállalásának mértékét fejezi ki. A miniszterelnökét és nem az oroszországi frontokon, majd a fogolytáborokban szenvedő és sínylődő, ma már igen idős emberekét és a hozzátartozóikét, akik közül sokan, a II. világháború után arra jöttek haza, amikor végre hazajöhettek (miként többségük nem is valamiféle ideológiai megfontolásból, hanem a törvény kényszere alatt ment katonának), hogy családjukkal együtt kollektív bűnösség részesei lettek – már amennyiben a családjuk túlélte a háborút követő megtorlásokat. Az áldozatvállalás nagysága abban rejlik, hogy ezek az emberek ennek ellenére is kitartottak nemzeti és kulturális meggyőződésük mellett, magyarul gondolkodtak és magyar szellemben nevelték gyermekeiket, ezt hagyományozták unokáikra akkor is, amikor egyszerűbb volt és főleg biztonságosabb önkéntesen beolvadni, asszimilálódni egy hurráoptimista többségi mentalitásba.

Ezt hoztam fel érvként annak az asszonynak, B. Máriának is, aki egyik posztom, a jelenlegi kormány ideológiai plakátháborúját bíráló cikk megosztása alá azt írta nekem kommentárban: „De a magyar állampolgárságot ettől a rendszertől kaptad MADAM!” Így, csupa nagybetűvel a megszólítás, ami az internetes jelhasználatban kiabálást jelent. A „madám” pedig a bordélyházak főnökasszonyát a magyar nyelv szellemében. Ma sem használjuk másként a szót, mint többé-kevésbé pejoratív értelmű kifejezésként. Miként az idézett mondatban is így szerepelt. Szándékosan. Szóval: TE, KURVA!

Az eset marginalitása és nyilvánvaló alacsony szellem-kulturális színvonala ellenére jellemző és távolabbra is mutat. Ezért szeretném most, itt, elmesélni körülményeit. Azzal kezdődött, hogy mindketten kommentáltunk egy, a legújabb és extravagáns (meleg) divatot bemutató cikket. Ő – miként a kommentálók többsége – afféle szellemben, hogy „majmok”, „állatok”, „veszélyeztetik gyermekeink identitását”, „el kell takarítani őket”. Én meg az önmérséklet és a tolerancia jegyében, mondván, a jelzett bemutató egyértelműen transzvesztita divatot prezentál, nem nekünk szól, nem következik belőle az, hogy bárhol is trenddé válnék az egyébként szándékosan provokatív ruhaviselet. Tehát, ha valaki afféle ruhákban érzi jól magát, viselje őket! Engem nem kell, hogy zavarjon, miként az sem igaz, hogy – ha szülőként pozitív hatást gyakoroltunk gyermekeinkre – bármilyen kedélyborzoló reklám letéríthetné őket a társadalmilag normatív útról. Vagyis nagy tévedés azt gondolni, hogy bárki gyermeke, ha egyébként genetikailag heteroszexuális adottságokkal született a világra, a tömegkommunikáció ilyen perifériális hatására meg fogja változtatni identitását. Miként az sem igaz, hogy kulturális és vallási meggyőződésünkre, kiállásunkra – a befogadási kvóta értelmében – ezernégyszázegynéhány elszigetelt muzulmán menekült (de lehetnek akár migránsok, miként azt az irányukba gyakorolt antihumánus hozzáállást kicsinyíteni igyekszik az uralkodó politikai szólam) befolyással lehet.

Hogy miképp jön ide most a migránskérdés? Egyrészt úgy, hogy a B. Mária nevű asszonnyal kezdett vitánk (nem hiszem, hogy az én nyelvhasználatomnak köszönhetően!) nagyon gyorsan a szellemi lincselés fázisába került, s megint nem hiszem, hogy én vittem el abba az irányba. Nem írtam ugyanis B. Mária privát levelesládájába sértegető üzeneteket. „A Jóisten nem teremtett melegeket, te hülye liba, ballibsi!”  Ez és ehhez hasonlók érkeztek az enyémbe addig, amíg végérvényesen le nem tiltattam hozzáférési lehetőségeim igénybevételétől. Másrészt úgy kerülhet ide a migránskérdés, hogy a – leírt esettel összefüggésben – tünet értékű, félelmetesen fenyegető megnyilatkozás. Azt sugallja, hogy ha egy uralkodó ideológia bizonyítottan lojális híve vagy, akkor mindenféle törvényes retorziótól mentve gyakorolhatsz szellemi agressziót másokra, s ha az megfelel egy politikai érdeknek, akkor az emberi együttérzés, humánum és más alapvető emberi értékek visszájára fordítása, szelektív alkalmazása nem elítélendő már.

Gondolom, B. Mária nincs is tudatában annak, hogy amit nekem írt, az egy erősen agresszív magatartás írásbeli megnyilatkozása. És a történelem példái mutatják (pl. a kunmadarasi pogromokban részvevő, majd elítélt családanyák esete), hogy az ilyesféle agresszió egy hajszálnyira sincs a fizikai leszámolástól. Erre is volt már nem is egy példa a közelmúltban. Kigyúrt férfi bántalmaz számára ismeretlen nőt egy aluljáróban, mert atrocitásnak gondolja, hogy idegen nyelven szólnak hozzá. Mert ő nem idegen.  Persze, hozhatják fel ellenvetésként, az ilyen esetekre lesújt, miként az említett férfire is lesújtott a törvény ereje. Csakhogy ez már késő. A törvénynek elsődlegesen azt az ideológiát kellene elítélnie, amely magát a meggyőződést táplálja, miszerint bárki csökkentett értékű, számkivetett és kiszolgáltatott lehet, ha idegen, migráns, cigány, nem keresztény, meleg, liberális, értelmiségi, vagy valamilyen módon ellenzéki.

Hát ezért.

Nem regisztrálok a választási névjegyzékre!

Természetesen, köszönöm és megtisztelő a gesztus irányomban, amely arról szól(na), hogy kettős állampolgárként, határon túli magyarként szavazatommal a magyar nemzet egyenrangú tagjaként vehetek részt a „közös jövő” alakításában. Csakhogy – az ecsetelt uralkodó politikai ideológia értelmében – én nem lehetek egyenrangú és tevékeny tagja a közösségnek, amennyiben kiderül, hogy liberális szellemiségű, ellenzéki értelmiségi vagyok. Majd akkor írjon nekem Magyarország miniszterelnöke felkérő levelet, ha feltétel nélkül gondolja azt, hogy a magyar nemzetközösség egyenrangú tagja vagyok! Ha mindenféle kirekesztés nélkül lehetnék balliberális – ha akarnék. Ha gyermekeinket nem arra kellene tanítani, hogy amennyiben kreol bőrük miatt valaki lecigányozza őket, vagy migránsnak nézi, akkor konfliktuskeltés nélkül magyarázzák el, hogy nem tartoznak az említett etnikum tagjai körébe. Ha egy ilyen megnyilatkozásra nem is kellene reagálniuk! Mert mi van, ha valaki az említettek csoportjába tartozik! Ha nem az lenne a szégyen, hogy valaki cigány vagy menekült, zsidó vagy meleg, hanem az, hogy bárki ezeket az identitásokat támadások célpontjának tekintheti.

Majd akkor írjon nekem Magyarország miniszterelnöke felkérő levelet, ha el tudja fogadni, s garantálni tudja, hogy semmilyen következménye (sem fizikai, sem egzisztenciális) nem lehet annak, ha én őt és politikáját nem támogatom. Ha akkor is „kellek”, mint diskurzusra alkalmas „jövőalakító”, ha tudja, hogy társadalmi és politikai meggyőződésem eltér az általa preferálttól.

Akkor, ha – megnyilatkozásai alapján érzékelhető – intelligens és tanult fiatal nők, mint Egri Emma, gondolkodás nélkül le merik írni valódi nevüket, mert nem kell tartaniuk semmitől, ha a közfelfogással ellentétes véleményüket fogalmazzák meg. Ha nem félnek többé.

Nem tudom, ki Egri Emma. Noha, cikkei alapján az az érzésem, hogy ismerem.  Szerénytelenséggel azt remélem, hogy valamilyen formában (tanárként vagy íróként) tanítottam is. Talán. Egy biztos. Én sokat tanultam tőle. Többek között azt, hogy – alaptermészetemmel ellentétben – higgadtnak és megfontoltnak kellene maradni. Mert úgy, talán, meggyőzőbbé válhat szavunk. Az agresszióval szemben is.