Aki már utazott repülőn, az tudhatja,
hogy nem egyszerű egy gyerekes családnak a becsekkolástól a csomagfelvételig
tartó idő türelmes kivárása. A dolgot nehezíti, ha a gyermek autista.
Čedomir Antić történész családját kísérte
ki a belgrádi reptérre. Szerettei a montenegrói tengerpartra indultak nyaralni.
Kisfia, a 11 éves Vid húgával, édesanyjával és nagyanyjával repült volna Tivatba.
Vid sírva fakadt, miközben a jegyellenőrzéshez értek. Az ott lévő felügyelő
kedvesen kérdezte, hogy talán először utazik a gyerek, vagy esetleg a
repüléstől fél-e. Édesapja őszintén válaszolt, hogy semmi gond, fia autista, de
már több országba is utazott mindenféle gond nélkül, biztosan a nagy tömeg és a
meleg zavarja. A nő nem engedte fel őket a járatra, a családot a reptér orvosához
küldte. Ő azt javasolta, hogy a kisfiúnak adjanak nyugtatót, amivel a szülők
nem egyeztek. Nélkülük szállt fel a repülő.
Az Air Serbia hivatalos közleményt adott
ki, hogy sajnálják a kellemetlenséget, de a kisfiú zavarta volna a többi utas
nyugalmát a 40 perces úton, agresszív viselkedést mutatott, ezért döntöttek
így. Ők világszínvonalú szolgáltatást nyújtanak, számukra nagyon fontos az
utasok kényelme, biztonsága, elégedettsége. A légitársaság nyilatkozata szerint
a személyzet mindent megtett a családért, a legjobb döntést hozta az összes
többi utas biztonsága és nyugalma érdekében.
Az édesapa perelni fogja a szerbiai nemzeti
repülőtársaságot, mert megsértették gyermeke jogait, hátrányos megkülönböztetésben
részesítették.
A diszkrimináció mintapéldája. Aki nem
látott, nem ismer autista gyereket, az nem tudja, hogy neki megvannak a maga
kis szokásai. Ha kizökkentik a rutinjából, akkor furcsán reagál egyes
helyzetekben, frusztrált lesz, összeomlik, kiabál, sír, így adja ki magából a
feszültséget. Ettől még nagyon szerethető, kedves, érzékeny lény. A
viselkedészavarával együtt. Nem kell eltávolítani a többi embertől, nem jelent
veszélyt a környezetére. Nem azért született, hogy másokat bosszantson. Kell,
hogy legyen annyi agyi kapacitásunk, hogy ne szemétkedjünk vele. Sajnos, nagyon
sokan hajlamosak megszólni a szülőket, akik a nap minden percében beteg gyermeküknek
szentelik a figyelmüket, de nem tudják „megnevelni” csemetéjüket, mert ők
ilyenek. Eltérnek az átlagembertől. Így kell elfogadnunk nekünk is. Tolerancia is van a világon. Az utasok
életéből 40 percet vett volna el. A szülők pedig napi szinten küzdenek, próbálkoznak
úgy nevelni, hogy gyerekük be tudjon illeszkedni a társadalomba.
Kislányommal egy osztályba jár egy
autista kisfiú. Szeretik, befogadták minden dilijével együtt. Édesanyja elkíséri
a suliba, és ha Peti elfárad, nagyon unja, zavarja az órát, akkor hazamennek.
Most a tanító néninek is ki kellene dobnia, ha mocorog, beszól? Nem teheti meg.
Van emberség, van törvény. Mióta mindenkinek kötelező „normál” iskolába járnia
a betegségétől függetlenül, nem könnyű a pedagógusok dolga. Engem jobban zavar
a sok neveletlen gyerek. A káromkodós, az illetlen, az alattomosan szurkálódó.
Ezzel az erővel a kisbabákat sem kellene
felengedni egyetlen tömegközlekedési eszközre sem, mert ordítanak. A fiatalok
részegen üvöltöznek. A parlamentben meg verekednek is. Hány saját magát
normálisnak valló ember nem való közösségbe?
Ki az idegesítőbb: egy autista gyermek,
aki nem tehet a fogyatékosságáról, vagy egy „nekem mindent lehet”, pofátlan,
hazudozós, másokat semmibe vevő ember?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése