BEKÖLTÖZTEM

Etelka néni története:

        Ma van az első éjszakám az öregek otthonában. 82 éves vagyok. Már tizenöt éve özvegy. Tizenöt éve, március 12-én halt meg a párom. Nem értük meg az aranylakodalmunkat. Szépen éltünk, szeretetben. Nehezen dolgoztam fel, hogy elment az az ember, akivel együtt keltem, együtt feküdtem negyvenhét évig, hogy egyedül kellett boldogulnom. Meg kellett tanulnom begyújtani, mert a tüzet mindig ő rendezte. Rám maradtak a bikák, a disznók, a kacsák, a pulykák. A kisebb állatokat én etettem, de a bikák közé sosem mertem bemenni. Jött a fiam, mondta, hogy anyu, adjuk el a jószágokat, úgysincs ára, nem éri meg tartani őket. Ő nem ér rá naponta foglalkozni velük, ha meg fizetünk valakinek, tiszta ráfizetéses az egész. Így is történt.

        Az esték, az esték voltak a legnehezebbek. Napközben még csak elmúlt az idő valahogy. Elmentem a kényérért, a boltba, a postára, vasárnap a templomba. A temetőben rendezgettem a sírt, törölgettem a port, vittem a friss virágot. Meg elmeséltem Gyulának, hogy mit csináltam, merre jártam. Útközben mindig beszélgettem valakivel, nem siettem sehová. Kicsit kapálgattam a veteményeskertben, rendezgettem a virágokat, horgolgattam.    Hetente jöttek a fiamék, mert ők a városban éltek. Csomagoltam a levágott csirkéket, mert azért mindig nevelgettem nekik. A kalácsot, ami az unokám kedvence. A kiskertből a spenótot, a paradicsomot, a földiepret. A diót, amit megtörtem. Meg egy kis pénzt is adtam minden hónapban. Meg az összes árendát. Mert nekem már nem kellett új ruhákra, új cipőre. Nekik meg, szegényeknek mindig kellett valamire. Elromlott a mosógép, a porszívó. Az unokám egyetemét az árendából fizették.

        Négy éve meghalt a fiam. A szíve vitte el. Az a jó szíve. 53 éves volt. Az apja mellé temettük. Még rossz időben is elmentem minden nap a temetőbe. Már kettejüknek meséltem. Hogy eladtuk a földet, hogy Robi unokánk Ausztriába ment, hogy az anyukája is vele tartott. Robi egy gyárban dolgozik, jó fizetése van, a nyáron megnősült, a felesége egy aranyos lány. Az anyukája betegeket ápol, ugyanabban a városban élnek.

        Én már nem nagyon bírom magam. A lábam nem visz már úgy, mint régen. A hajolás is bajos. Nem kapálgatok a kiskertben, csirkéket sem nevelek, horgolni, olvasni már nem látok. Nem maradt már a faluban senkim élő. Mindenkim a temetőben van. A testvéreim, a párom, a fiam. Senki sem nyitotta már rám az ajtót. Az evés sem esett jól. A tévé is idegesített. Morzsolgattam a rózsafüzért esténként, azért imádkoztam, hogy legyen végre vége.

        A menyem javasolta az idősek otthonát. Hívott sűrűn a lelkem, meg aggódott is értem, de csak messze laknak. Mondta, hogy szeretne biztonságban tudni. Nyugodt lesz, hogy kapok enni, hogy orvos is van a közelemben, hogy társaságban leszek. Sokáig keresgélt, érdeklődött, mire megtalálta a megfelelő otthont, mert jót akart nekem. Eladtuk a házam, és ma beköltöztem.  

        Szép ez a hely. Kedvesen fogadtak. Van szobatársam is. A vacsora is finom volt.

        Most hajnali két óra van. Nem tudok elaludni. Már fordultam balra, fordultam jobbra. Megszámoltam a sarkokat. A bárányokat is. Nem jön az álom. Nem az én helyemen vagyok. A családomra gondolok. Azokra, akik nagyon hiányoznak, akik nagyon messze vannak…