A HŰTLEN SZERETŐ

        Olvasgattam a neten. A böngészők követik, hogy milyen tartalmakkal foglalkozom, mi érdekel, és olyan reklámok „ugranak ki”.     Szeretek kertészkedni is, figyelemmel kísérem a különböző magazinok ajánlatait. Ötleteket keresek, különböző érdekes növényeket, leárazásokat. Az Oázis kertészet Magyarországon az egyik legkedveltebb. Megjelent a téli ajánlatuk is. A második oldalon rögtön leragadtam. Egy reklámnál. A hűtlen szeretőnél. Közeleg a Valentin-nap, és ebből az alkalomból egy akcióra hívják fel a figyelmet. „Vásárolj kettő, akár teljesen különböző virágot Valentin napra, hogy a másodikat féláron kapd!”

        Az zavar legkevésbé a történetben, hogy helyesírási hibák vannak a szövegben. A Valentin-napot kötőjellel kell írni, mivel tulajdonnévből és közszóból álló összetétel. A fél áron meg külön van.

        Többször is megnéztem a képet, hogy biztos jól értelmezem-e, ami rajta látható. Egy fiatal férfi és két nő szerepel rajta. A férfi előtt a barátnő, feleség, mögötte meg a vidám szerető. Vagy fordítva. Vagy két szerető. És mindketten ugyanolyan ajándékot kapnak a szerelmesek napján.

        Az Oázis kertészet gondol a szeretővel rendelkező férfiakra. Hogy ne sokat tétovázzanak, mit is adjanak kedveseiknek. Még kedvezményt is kapnak… Mintha jutalmaznák a megcsalást… Lehet, hogy ez a normális, ilyenek a mai erkölcsök, és csak én vagyok régimódi?

        Nehéz a dolga a reklámíróknak, hogy olyan reklámot készítsenek, hogy ne legyen rasszista, ne legyen vulgáris, sértő, szexista, erőszakot bemutató, irritáló. Ez elérte a célját. Majd beszélni fognak róla, és később bocsánatot kérnek. Ennyi. A legnagyobb reklám, ha a reklámon csámcsognak az emberek, bármilyen minőségben is.

        Szerintem, kicsit nagyon bunkóra sikeredett ez a felhívás. Nem vagyok prűd, de akkor is… És a címe sem semmi:  A hűtlen szerető. Vagyis a szerető csalja a szeretőjét. Hogyisvanez? Nem gond, hogy csalod a szeretőd, vegyél fél áron még egy virágot a másik szeretődnek is…

        Nem fejtem ki, hogy mi a véleményem a Valentin-napról. Hogy rám ne csak a szerelmesek napján figyeljen a párom. És az is jó kérdés, hogy mit tennék, ha beállítana egy virággal az Oázis kertészettől…

        A nagymamám mondogatta még annak idején, hogy nem tudom, kislányom, hová jut ez a világ… Ide jutott mama erkölcsileg… Nem örülnél neki, ha látnád…

TENISZ A HŐSÉGBEN

        Ausztráliában most éppen nyár van. Meleg. 40 fok.

        Szeretem nézni a sportközvetítéseket. A korcsolyát, az atlétikát, a kézilabdát, a röplabdát, a kosárlabdát. A focit a legkevésbé. Általában követem az eseményeket, most éppen az ausztrál nyílt teniszbajnokságot. Örülök, hogy féléves kihagyás után visszatért az egykori világelső, Novak Đoković. Szurkolok is neki, a hatszoros győztes bejutott a harmadik fordulóba.

        Melbourne-ben 40 fokos hőség van. Árnyékban. A pályán még több. Rossz nézni, ahogy a teniszezők küzdenek a forrósággal. Férfiak és nők egyaránt. Nehezen kapnak levegőt, törölközőbe csavart jéggel hűtik magukat, folyamatosan isznak, izmaik görcsbe rándulnak. Volt, aki rosszul lett, volt, aki el is ájult. Pedig az állóképességük nem olyan, mint az enyém… Taktikailag próbálják minél előbb befejezni a meccseket, hogy minél hamarabb a hűvösbe vonuljanak. Hőgutát kapott a labdaszedő fiú. A nézők is kevesebben voltak a kánikula miatt.

        Szerintem, veszélyes játék ez. Tény, hogy rengeteg pénz forog kockán, de mi van az ott lévők egészségével? Mennyit ér? A szervezők azt mondják, hogy a hőségben játszott tenisz nem rejt magában túl nagy kockázatot, nem terheli meg annyira a sportolók szervezetét, mint a foci, a hosszútávfutás. Aggodalomra semmi ok.

        Đoković kritizálta a szervezőket. Szerinte sokkal többet foglalkoznak a nézőszámmal, azzal, hogy minél több pénz folyjon be a támogatóktól, a televíziós közvetítések jogdíjaiból, mint a versenyzők egészségével.  Azt nyilatkozta az újságíróknak a meccs után, hogy úgy érzi magát, mintha egy ketrecbe szorult állat lenne. Szerinte, beszélni kellene ezekről a dolgokról, változtatni valamit, mielőtt még valami komolyabb dolog történne.

        Most azt is lehetne mondani, hogy senki nem kényszeríti erre, meg különben is, milliókat kap érte. Egy meccsért annyit, amennyit mi egész életünkben nem keresünk. Lehetne menni kapálni is a 40 fokban 120 dináros órabérért… A lemez másik oldalán meg az van, hogy Đoković 4 éves kora óta keményen edz. Sok lemondással jár az élsport, míg a többi fiatal szórakozott, ő akkor is a sportpályán volt.  Hajnalban kelt, edzett. Fél életét hotelszobákban töltötte. Humanitárius akcióiról is ismert, sokat segített a beteg gyerekeken.

        Akkor, amikor hozta Szerbiának az első helyeket, akkor éltették. Most meg lehet köpködni, hogy már a meleg sem elég jó neki…

        Hajrá, Đoković!

Fényképek: Reuters

BEKÖLTÖZTEM

Etelka néni története:

        Ma van az első éjszakám az öregek otthonában. 82 éves vagyok. Már tizenöt éve özvegy. Tizenöt éve, március 12-én halt meg a párom. Nem értük meg az aranylakodalmunkat. Szépen éltünk, szeretetben. Nehezen dolgoztam fel, hogy elment az az ember, akivel együtt keltem, együtt feküdtem negyvenhét évig, hogy egyedül kellett boldogulnom. Meg kellett tanulnom begyújtani, mert a tüzet mindig ő rendezte. Rám maradtak a bikák, a disznók, a kacsák, a pulykák. A kisebb állatokat én etettem, de a bikák közé sosem mertem bemenni. Jött a fiam, mondta, hogy anyu, adjuk el a jószágokat, úgysincs ára, nem éri meg tartani őket. Ő nem ér rá naponta foglalkozni velük, ha meg fizetünk valakinek, tiszta ráfizetéses az egész. Így is történt.

        Az esték, az esték voltak a legnehezebbek. Napközben még csak elmúlt az idő valahogy. Elmentem a kényérért, a boltba, a postára, vasárnap a templomba. A temetőben rendezgettem a sírt, törölgettem a port, vittem a friss virágot. Meg elmeséltem Gyulának, hogy mit csináltam, merre jártam. Útközben mindig beszélgettem valakivel, nem siettem sehová. Kicsit kapálgattam a veteményeskertben, rendezgettem a virágokat, horgolgattam.    Hetente jöttek a fiamék, mert ők a városban éltek. Csomagoltam a levágott csirkéket, mert azért mindig nevelgettem nekik. A kalácsot, ami az unokám kedvence. A kiskertből a spenótot, a paradicsomot, a földiepret. A diót, amit megtörtem. Meg egy kis pénzt is adtam minden hónapban. Meg az összes árendát. Mert nekem már nem kellett új ruhákra, új cipőre. Nekik meg, szegényeknek mindig kellett valamire. Elromlott a mosógép, a porszívó. Az unokám egyetemét az árendából fizették.

        Négy éve meghalt a fiam. A szíve vitte el. Az a jó szíve. 53 éves volt. Az apja mellé temettük. Még rossz időben is elmentem minden nap a temetőbe. Már kettejüknek meséltem. Hogy eladtuk a földet, hogy Robi unokánk Ausztriába ment, hogy az anyukája is vele tartott. Robi egy gyárban dolgozik, jó fizetése van, a nyáron megnősült, a felesége egy aranyos lány. Az anyukája betegeket ápol, ugyanabban a városban élnek.

        Én már nem nagyon bírom magam. A lábam nem visz már úgy, mint régen. A hajolás is bajos. Nem kapálgatok a kiskertben, csirkéket sem nevelek, horgolni, olvasni már nem látok. Nem maradt már a faluban senkim élő. Mindenkim a temetőben van. A testvéreim, a párom, a fiam. Senki sem nyitotta már rám az ajtót. Az evés sem esett jól. A tévé is idegesített. Morzsolgattam a rózsafüzért esténként, azért imádkoztam, hogy legyen végre vége.

        A menyem javasolta az idősek otthonát. Hívott sűrűn a lelkem, meg aggódott is értem, de csak messze laknak. Mondta, hogy szeretne biztonságban tudni. Nyugodt lesz, hogy kapok enni, hogy orvos is van a közelemben, hogy társaságban leszek. Sokáig keresgélt, érdeklődött, mire megtalálta a megfelelő otthont, mert jót akart nekem. Eladtuk a házam, és ma beköltöztem.  

        Szép ez a hely. Kedvesen fogadtak. Van szobatársam is. A vacsora is finom volt.

        Most hajnali két óra van. Nem tudok elaludni. Már fordultam balra, fordultam jobbra. Megszámoltam a sarkokat. A bárányokat is. Nem jön az álom. Nem az én helyemen vagyok. A családomra gondolok. Azokra, akik nagyon hiányoznak, akik nagyon messze vannak…

MEGNYÍLT A MELEGEDŐ SZABADKÁN

        Megnyílt Szabadkán a melegedő, ahol a hajléktalanok, a rászorulók kereshetnek menedéket a téli, hideg időszakban – olvastam a subotica.com portálon. A melegedőt a szabadkai önkormányzat támogatja anyagilag, a rászorulókat pedig a Szociális Központ irányítja a Gaj utcába. Ők azok, akik felmérik a helyzetet, hogy ki az, akinek szüksége van a segítségre, nincs pénze tűzrevalót vásárolni. Egyelőre 25 személy számára tudnak elszállásolást biztosítani.

        Ilija Đukanović, a Szabadkai Városi Tanács szociális ügyekkel megbízott tagja úgy nyilatkozott, hogy a tavalyi évben összesen 32-en vették igénybe a szolgáltatást. A létesítmény fenntartására 402 ezer dinárt fordít az önkormányzat. A Caritas és a Vöröskereszt önkéntesei ügyeleteskednek két váltásban.

        Miroslava Bagavac, a szabadkai Szociális Központ igazgatójának szavai szerint a melegedőbe 20 és 65 év közötti rászorulókat fogadnak. Azt is elmondta, hogy Szabadkán nincs szó szerint hajléktalan ember, mindenkinek van bejelentett lakcíme, csak sokuknak nincs pénze tüzelőanyagra. Legtöbbször más területről érkeznek a rászorulók, akiknek pillanatnyilag nincs lehetőségük máshol lenniük. Még nem találnak számukra megoldást, átmenetileg ők is élhetnek a hajléktalanszállón.

        Dr. Siniša Trajković, a Vöröskereszt szabadkai szervezetének titkára elmondta, hogy napi háromszori étkezést, meleg italt, gyümölcsöt is biztosítanak, valamit orvosi ellátásban is részesítik az ott védelmet keresőket.

        Sokan élnek Szerbiában szerényen, szegény körülmények között. Szabadkán is sok magányos nyugdíjas van, akik számára a téli időszak még nehezebb. Nehezebb a szociális segélyen élőknek is, kevesebb munkalehetőségük van, drága a tűzrevaló. Még szerencse, hogy eddig enyhe telünk volt… Ezért jó a házi betegápoló rendszer, a falugondnoki szolgálat, mert ők segítenek a beteg embereknek a bevásárlásban, a gyógyszerek beszerzésében, a háztáji munkákban.

        Sokan élnek embertelen körülmények között. Ha az időjárás zordabbra fordul, ha lehűl az idő, sok felnőtt és sok gyerek fog fázni… És sokan éheznek is… Hány olyan rászoruló van, aki nem hajléktalan, mégis nagy szüksége lenne a segítségre? Szomorú, hogy ez a szám folyamatosan növekszik…

Fényképek: subotica.com

ÚJ TÖRVÉNY A VÉRADÁSRÓL

        2017 májusában Szerbiában hoztak egy új törvényt a transzfúziós tevékenységről, mely 2019. január elsején, vagyis egy év múlva lép életbe. Valamiért azonban már most alkalmazni kezdték.

        Ennek értelmében vannak az engedéllyel rendelkező vérátömlesztő intézmények, a vérellátó központok. Négy nagyvárosban található ilyen: Belgrádban, Újvidéken, Kragujevacon és Nišben. Ők végzik el az ellenőrzéseket, ők készítik el a vérkészítményeket. A szabadkai Közkórház vérátömlesztő szolgálata nem szerepel a listán. Hiába van nagyon sok önkéntes véradó a körzetben, akik nemcsak a szabadkai betegek számára biztosítanak elegendő vért, hanem szükség szerint más központokat is segítenek. Az  egyik legsikeresebb, az egyik legfejlettebb intézményről beszélünk az országban. Hiába vannak megfelelő körülmények, hiába van modern felszerelés, megfelelő szakemberek. A 6500 önkéntes véradó eddig a kórházban vagy szervezett terepi véradás alkalmával adott eddig vért. Ez nem így fog működni tovább. Nem akkor adunk vért, amikor ráérünk. Nem akkor, amikor olyan az egészségi állapotunk. Az újvidéki intézmény és a Vöröskereszt meghirdeti majd, hogy mikor és hol lesz akció.

        A Zentai Közkórház vérátömlesztő szolgálata vérbank szerepét tölti be az új törvény szerint. A jövőben a kórház területén kívül lesz lehetőség véradásra. Az Újvidéki Vérátömlesztő Intézet és a Vöröskereszt előre meghirdeti majd a helyszíneket, az időpontokat. Csak akkor, és csak ott lehet vért adni. Újvidéken ellenőrzik, majd visszaszállítják a zentai, a szabadkai, a verbászi kórházba a vérkészítményeket, ahol tárolják ezeket, és szükség esetén a rászorulóknak adják.

        Hogy mi lesz a kisebb településen élő véradók sorsa, nem tudni. Azokkal, akik eddig önkéntesen, mindenféle anyagi juttatás nélkül humánusan cselekedtek, életeket mentettek. Hajlandóak lesznek saját költségükön beutazni a nagyvárosba egy adott időpontban, egy adott helyszínre? Nem tudni. Vagy az önkormányzatok megoldják az utaztatásukat? A munkaadóik tolerálják a hiányzásukat, adnak két szabadnapot, ami a törvény szerint jár? Vajon folytatják-e nemes tettüket, vagy felhagynak a véradással? Lesz elegendő vérkészítmény a rászorulóknak Szabadkán, Zentán, Topolyán? A kisebb kórházak vérátömlesztő osztályainak dolgozói munka nélkül maradnak?

        Abban az esetben sem lehet önkéntesen vért adni, ha súlyos szerencsétlenség történik a környéken, vagy ha egy családtagnak, beteg gyereknek van hirtelen szüksége rá... Szomorú történet...

GYÁSZNAPBÓL ÜNNEPNAP

        Szerbiában van egy Vajdaság nevű tartomány. Ahogy illik, van kormányelnöke is. Egy haladó politikus, ki más is lehetne, aki régen még a radikálisok sorait erősítette. Sok mindennel foglalkozhat, sok mindenhez érthet, mert volt már pénzügyminiszter-helyettes, megbízott mezőgazdasági miniszter, regionális fejlesztési és helyi önkormányzati miniszter, a Vojvodina röplabdaklub elnöke. Különben végzettsége szerint közgazdász, a szabadidejében meg verseket írogat. Ez utóbbi nem gond, csak nem biztos, hogy publikálnia is kellene…  De ez a legkisebb észrevételem vele kapcsolatban…

        Igor Mirović ma a Hozzácsatolás Múzeumának munkálatait tekintette meg. Ez a múzeum Vajdaság és Szerbia egyesítésének évfordulójára készül. Az idei, százéves évfordulóra. Úgy néz ki, a történelmet éppen nem tudja a kormányelnök, jó lenne, ha valaki elmagyarázná neki, hogy nem a Vajdaságot csatolták Szerbiához. Nem is létezett száz évvel ezelőtt. 1918. november 25-én összeült Újvidéken a Nagy Nemzetgyűlés, és úgy döntött, hogy Bácska, Bánát és Baranya tovább már nem Magyarországhoz tartozik.  Elcsatolták a területeket. A Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz. Azóta már jó pár ország fennhatósága alá tartozott e vidék.

        Szerbia számára november 25-e az egyik legfontosabb, legjelentősebb dátum. Ezt még a 99. évfordulón jelentette ki Vučić államelnök. Azt is mondta, hogy 2018-ban Belgrádban örömünnep lesz a 100 éves évfordulón. Persze a Vajdaságban is, több héten keresztül különböző rendezvényekre kerül majd sor. Ebből az alkalomból épül a Hozzácsatolás Múzeuma is. Tévésorozat, színházi előadás sem maradhat ki a sorból. Lengenek majd a zászlócskák, tapsolnak a kivezényeltek. A tartományi vezetők rögtön meg is választották a szervező bizottság tiszteletbeli elnökévé. Meg sem lepődtem a hír hallatán…  

        Igor Mirovićnak most még egy újabb ötlete támadt. Az, hogy november 25-e legyen Vajdaság állami ünnepnapja. Mert ilyenje még nincs. Csúcs ötlet, mit mondjak… Az a nap legyen az ünnepnapunk, ami valójában a délvidéki magyarok gyásznapja… Ezen nem lehet sírva nevetni. Meg nevetve sírni sem.

        A hírről beszámolta a szerbiai közszolgálati televízió is. A kormányelnök azt is mondta, hogy konzultálni fog a tudományos és a szakmai nyilvánossággal, a parlamenti képviselőcsoport tagjaival Vajdaság napjáról, a november 25-éről. Valaki szólna neki a magyarok érdekben??? 

AZ ELGURULT KOCKICA

        Eldöntötte a nagyfőnök, hogy ki lesz a belgrádi önkormányzati választásokon a haladók listavezetője. Dr. Zoran Radojičić orvosra, a belgrádi Tyrš utcai (Tiršova) egyetemi gyermekklinika igazgatójára esett a választása.

        És akkor most az elkövetkező hónapokban semmi másról nem hallhatunk, csak a fővárosi helyhatósági választásokról. A rezsimhű újságok cikkei csakis a haladók fényezéséről szólnak majd, a hatalmas eredményeikről, a mi jó életünkről. Szóval, a lódítás, a bódítás menni fog ezerrel. Ők azok, akik azt szeretnék, hogy fővárosunk és az országunk is tisztességes legyen… Lesz víziváros, metró, magasabb fizetések, munkahelyek, ígéretek… Aki engem egyszer átver, én annak már nem hiszek...

        Színészek, sportolók, műsorvezetők is szerepelnek a listán, meg az elmaradhatatlan, a több botrányáról is elhíresült eddigi polgármester is ott virít. Természetesen az államelnökünk sem maradhat ki, az ő neve alatt fut az egész: „Aleksandar Vučić – Mert szeretjük Belgrádot!”. Már ez is megérne egy abszurd drámát… Hány országban van így, hogy az államelnök neve szerepel egy helyhatósági választási listán…  Ja, és azt is mondta Vučić, hogy a listán nem szerepel majd sem a politikai pártja neve, sem a jelképei. Csak az ő neve, no.

         

     Különben feléről fogalmam sincs, hogy ki, meg nem is érdekel, de egy néven felakadtam. Branko Milićević Kockicáról van szó. Arról az emberről, akinek a műsorain nevelkedtünk. A legnépszerűbb televíziós gyermekműsor-vezetőnek számított hazánkban. A Kocka, kocka, kockica című tévéműsorból tanultam meg szerbül. És tanultam meg még sok minden mást is. Azért csalódtam benne, mert ő volt az, aki a gyerekeknek jót akart. Nevelte, oktatta őket. Sokat járt a műsorban szereplő kisdiákokkal a természetbe, megismerhettük a gyógynövényeket, sok újdonságot mesélt az állatokról, de akár a káposztasavanyításról is hallhattunk.  Nos, úgy néz ki, ő is kilépett az ártatlan gyermeklétből, a kis kockácskából nagy kocka lett. És valamilyen megfontolásból a haladók mellé állt. Olyan rossz érzés, mintha átvert volna. Mert gyermekként felnéztem rá, hogy ő milyen okos, mennyit tud, és ezt meg is osztja velünk… Lehet, hogy jó színészként csak eljátszotta a szerepét, és a valóságban rá sem bír nézni egy gyerkőcre sem… Eh, ez van. 2017 márciusában már felröppent a hír, hogy ő is támogatja aláírásával Vučić államfővé választását, de akkor ezt cáfolta. Azt írta a közösségi oldalán, hogy eddig soha nem támogatta ezt a képmutatót és csalót. Akkor most mi változott azóta? Már nem akar jót a gyerekeknek, a mi gyerekeinknek? 71 évesen miért hiányzott ez neki?

        És mintha nem lenne elég a szerbiai fővárosi választás, még északról is választásokkal fognak bombázni bennünket… Tatatatira!

EGY 70 ÉVES NÉNI BÜNTETÉSE

        Ostrovo egy kis falu, Veliko Gradište községben található, Szerbia keleti részén. Mindössze 200 lakosa van. Itt él a 70 éves  Gordana Paunović.

        Az ortodox keresztények január 6-án ünneplik a Szentestét. Ezen a napon, sötétedés után a falubeli gyerekek minden házba bekopogtak, énekeltek, szavaltak, cserébe pedig csokit, cukorkát kaptak. Több fiú Gordana nénihez is megérkezett. Éneklés helyett azonban petárdát dobtak a postaládájába, majd a durrogást hangos éljenzés követte. Az idős asszonynak ez nem tetszett. Dühös lett. Magához vett pár konyhakést, a fiúk után indult, hogy majd ő móresre tanítja őket. Kiabált, szidta őket. Közben találkozott az egyik fiú apjával, akinek elmesélte a történteket, és nemtetszését fejezte ki a fiúk viselkedése miatt. Az apa legyintett, hogy ez gyerekcsíny. A néni csak mondta a magáét, hadonászott a késekkel. A férfi értesítette a rendőrséget. Pillanatok alatt a helyszínre is értek a rend éber őrei, majd a nénit 48 órára vizsgálati fogságba helyezték közrend és köznyugalom megzavarása miatt. Ő együttműködött a hatóságokkal, bevallotta tettét, ezért két nap után kiengedték.

        Még mondja valaki, hogy a bíróságok lassan dolgoznak... Ha minden ilyen gyorsan, olajozottan működne... Már ítélet is született az ügyben. A néni négy hónap börtönbüntetést kapott, ezt egy év próbaidőre felfüggesztették, valamint nem mehet a fiúk közelébe, és a késeit is lefoglalták.

        Ez mind szép és jó, hogy egy hét alatt pontot tett a bíróság az ügyre. Nem helyes a néni tette, ez is tény. A kedves, jólnevelt gyerekeknek senki sem mondta azonban, hogy nono, ilyent nem szabad. A szülőknek sem. A gyerekek ezek szerint helyesen viselkedtek. Igaz, hogy rongálták más vagyonát, meg ők is zavarták a közrendet, de no... Ha legközelebb egy kutya szájában robbantják fel a petárdát, akkor majd lehet, hogy lesz ejnye-bejnye...

        És naponta hány olyan esetről hallunk, amikor betörők, gyilkosok szabadon sétálnak az utcán, újból vétenek a törvények ellen... Több éve húzódik a perük, elévülnek az ügyeik, valahogy mindig megússzák a börtönt. Kiderül, hogy a 70 éves néni az egyik legnagyobb bűnöző országunkban. Őt gyorsan meg kell büntetni. Isten hozta Önöket Szerbiában!

A KÖZSZFÉRA ÉS AZ ÁLLAPOTOSOK, A SZÜLÉSI SZABADSÁGON LÉVŐK HELYZETE

        Január elsejétől 10 százalékkal emelkedtek a bérek a közszférában. Vagyis ugyanott tartunk, mint három évvel ezelőtt. Azzal a különbséggel, hogy a három évig elvett 10 százalékot senki nem adja vissza. Ezzel járultak hozzá a tanügyben, a kultúrában, az egészségügyben, az igazságszolgáltatásban, a rendőrségen, a katonaságnál dolgozók, hogy Szerbiában mindenkinek jobb legyen. Khm, khm.

        A törvényeket azonban nem minden esetben hangolják össze. Itt is van egy joghézag. Azok a közszférában dolgozó nők, akik szülési szabadságon vannak, nem kaptak fizetésemelést. Sajnos, nem minden nő olyan szerencsés, hogy egészséges, könnyű terhessége legyen, amit végig ki tud hordani, sokuknak betegszabadságra kell menniük. Nos, ők sem kapták az emelést.  A munkaügyi törvény, az egészségügyi biztosításról szóló törvény és a gyermekes családok pénzügyi támogatásáról szóló törvény a munkaviszonyban lévő állapotos nők és a szülési szabadságon lévő kismamák pénzügyi helyzetét nem teszi jobbá. Tombol a fehér pestis, az állam azonban nem igazán segíti a gyermekes családokat.

        A terhesség megtartása céljából betegszabadságon lévő kismamák az utolsó három fizetésük átlagát kapják. A szülési szabadságon lévők pedig az utolsó 12 havi fizetésük átlagát. Nincs törvényes lehetőség, hogy ők is kapjanak emelést. Az egyik törvény „üti” a másikat. Három évig tőlük is levonták a 10 százalékot. Most újabb hátrányos megkülönböztetés éri őket. Akkor, amikor egy új kis életet hoznak a világra, akkor, amikor még jobban szükségük lenne a pénzre, nekik nem jár.

        Szánalmas és nevetséges mindaz, amit a hatalmon lévők hirdetnek. Szülésre biztatják a nőket, azután meg nem törődnek velük. Mintha nem kívánatos személyek lennének. Mintha büntetnék őket, hogy gyermeket vállalnak. Menekülnek tőlük a magánvállalkozók, a szülési szabadságért járó pénzt hónapokkal később kapják meg. Felmondanak nekik, ahogy megtudják, hogy állapotosak, munkaerő-felesleggé nyilvánítják őket, munkaszerződésüket nem hosszabbítják meg. Valójában nem lehetne ilyet tenni, de ez a szomorú valóság.

        Beszélhetünk a családalapítás fontosságáról, a nagycsaládról, a sok gyerekről, a megmaradásról… Ez üres duma Szerbiában…

EZMIEZ?

        Van egy olyan nem hajózható vízfolyás a Duna vízgyűjtő medencéjében, mely 129 kilométer hosszú. Ebből 92 km Magyarország, 37 km pedig Szerbia területén található. Nyolcszor szeli át a magyar-szerb határt. A neve Kígyós-főcsatorna. Nevét a kacskaringós, kanyargós jellegéről kaphatta, mely egy kígyóra hasonlít.

        Regőce (Riđica), az alig kétezer fős kis falu a Kígyós-ér partján található. A magyar államhatártól 2 kilométerre fekszik. Már lassan két hete figyelik lakosai, hogy valaki szennyezi a kis folyócskájukat. Magyar oldalról. Szemmel látható a szennyezés, fehér, tejszerű a vize, pusztul az élővilága. Érezhető a bűz is. Értesítették a felügyelőségeket, de még semmi nem történt az ügyben.

        Úgy tűnik, Szerbiában hiábavalónak tűnik minden tiltakozás és feljelentés, hiszen a bajsai, topolyai, kishegyesi és bácsfeketehegyi lakosok már évek óta kérik az illetékeseket, hogy tegyenek valamit a Krivaja folyó szennyezettségének megszüntetése ellen. Sajnos, eredménytelenül.

A fényképeket egy helyi lakos készítette.